Ne hagyd ki!

Fel!
7 Sze

Így készülődött reggelente egy burzsuj a 18. században

1

A manapság oly népszerű kosztümös sorozatoknak hála egyre inkább bepillantást nyerhetünk eleink mindennapi szokásaiba. Persze, nem mindegyikbe! Vannak olyan momentumok, amelyekről szemérmesen hallgatnak a period dramák alkotói, pedig akkoriban ezek egyáltalán nem számítottak különösnek, a mindennapi élet velejárói voltak. Még a leggazdagabbak számára is! Mivel hamarosan kijön a Downton Abbey mozifilm, illetve ennek a fiúnak a sztorija is nagyot ment a közösségi médiában a BBC-nek hála, így gondoltam, épp ideje még egy picit visszatekerni az időgépet és fejest ugrani a rizsporos parókák közé! Remélem, jól tippeltem, és érdekes lesz számotokra is az alábbi poszt (nem csak nekem ;))!

No, az első megcáfolni valónk pont a paróka és a rizspor kapcsolata. Mivel ebben a korban az Ázsiából importált rizs igazi luxustermék volt, még a legelőkelőbbek sem engedhették volna meg maguknak azt, hogy mindennap azzal permetezzék a parókájukat. Jobbára különféle hazai gabonák örleményeiből készült a korszak száraz samponja, amelyet színezni is lehetett akár szürkére, feketére, sőt, kékes árnyalatúra is – ami Angliában volt különösen divatos ebben a korban. A többség azonban pont ellenkezőleg, a sötét színű hajból készült, fehére festett vendéghajat preferálta, netán egy lósörényből vagy -farokból fontat csapott reggelente a kobakjára, merthogy a jó minőségű, szép ősz emberi hajból kreált darabok ritkák és roppant drágák voltak, így azok a legkiváltságosabbaknál landoltak. A fehér “gabonapor” reggeli fújkodását megelőzte még a pomádézás, amely nagyjából hasonló procedúra volt, az illatosított állati faggyú (=pomádé) volt hivatott megkötni a “rizsport”. Elképzelhető, mekkora dzsuva maradt ezután, gazdagéknak így erre egy külön szobájuk volt, míg ruhájukat és arcukat köpennyel és álarccal védték e művelet alatt.

2

A korszak két legelterjedtebb hajviselete férfiaknál, és akik bemutatják: XV. és XIV. Lajos francia király. Utóbbi frizurához egyébként nem mindig vágták le a hajat és nyúltak a parókához, volt, aki megnövesztette hozzá a sajátját – a tetvek legnagyobb örömére

A parókaviselés divatja számtalan karikatúrát szült a nagy francia forradalom idejéhez közeledve, a késő rokokó korban nem volt ritka a  hölgyeknél a méteres, ünnepi alkalomra akár komplett kitömött madarakat illetve csatahajó maketteket is tartalmazó hajköltemény, de ilyen extrák hiányában is elég bonyolultak voltak ezek a frizurák ahhoz, hogy ne naponta, csak hetente fodrászkodják újra őket, így sokan egészen egyszerűen ülve aludtak. E puffos hajtornyok (a hölgyek igazi haját vendéghajjal dúsították, a volument pedig elrejtett párnácskákkal növelték) mellett a korszak másik népszerű frizurája a tête de mouton (=birkafej) volt, amely egy jóval egyszerűbb, csigásan besütött frizura. E kétféle esztétikai irány a férfiaknál is megfigyelhető: a manírosabb, kétcsúcsos loboncok mellett viselték a hátul fekete masnival megkötött csigás verziót, amelyben olykor hívatlan vendégek is otthonra találtak: a hajtetvek mellett egyéb bogarak – igaz, a hölgyek mondjuk sokkal rosszabb helyzetben voltak. A pletyka szerint az egyik hercegnő hajából egyszer egy döglött egér pottyant ki vacsora közben a tányérra. Kínos!

3

A főnemesség túlzásait a divat terén előszeretettel figurázták ki karikatúrák formájában, amelyek jelentősen hozzájárultak a második rend (nemesség,arisztokrácia) iránti harag eszkalásához

A hölgyek a régi korokban is jobban jeleskedtek a make-up terén, de nem volt az sem megbotránkoztató, ha a himlő  okozta hegeket eltüntetendő, netán a nemességét jobban kihangsúlyozandó egy férfi nyúlt az ólom- vagy higanytartalmú púderes doboz után, kockáztatva ezzel esetenként a nehézfémmel való mérgezést. Ugye a régi korok embere arra törekedett, hogy egyáltalán ne érje semmi napfény a bőrét (abszolút a porcelánfehér szín számított szexinek a magasabb körökben), a napbarnítottságot ugyanis alantas dolognak vélték, a földeken robotoló parasztok jellemzője volt. Innen jön ugye a “kékvérű” kifejezés is, a fehér bőrön keresztül ugyanis jól láthatók az erek. (Ez a divat ugye csak a XX. században, az ipari forradalom után változik meg, de akkor teljesen. A gyárakban egész nap gürcölő munkások már nem sülnek le, ellenben a napbarnított bőr az utazás, a dologtalanság jelképe lesz a felsőbb köröknél.) Ejtsünk pár szót arról a közhelyről is, hogy a régi korok embere nem fürdött, ezért kellett ugye a parfüm. Ez lényegében így is van, de árnyaljuk picit a képet! Egyrészt vezetékes víz híján azért ez nem is volt a legkönnyebben menedzselhető dolog még a gazdagok számára sem, de tény, hogy közel kétszáz évig (a XVI. sz. elejétől a XVIII. század végéig), ezt senki nem is nagyon forszírozta. Az ókor és a középkor intenzív fürdőkultúráját ugyanis egy orvosi tévképzet teljesen kiradírozta a mindennapokból. Mivel a fürdőházak sokszor bordélyokként is funkcionáltak, így a tomboló szifiliszjárványok gondolatban összekötődtek a fürdéssel, amit az orvosok is csak megtámogattak szakvéleményükkel. Azaz a mérgeket (így a bujakórt/vérbajt, azaz a szifiliszt is) a víz remekül átadja az embernek, behatolván a bőr kitágult pórusain keresztül. Konklúzió: halálos veszélynek teszi ki magát, aki fürdik. Ezzel sikerült is a kedvet visszaszorítani kb. évi egyszeri alkalomra, annál buzgóbban művelte viszont Európa népe a “száraz mosdást”. Azaz reggelente egy tiszta törülközővel mindenki végigdörgölte magát, és friss fehérneműt húzott – gazdag és szegény egyaránt. Az öltözködés meg kb. így zajlott, látjuk hát, nem feltétlen úri passzió volt, hogy az ember az inasa segítségét is igénybe vette hozzá.

Még egy dolog van, amiről nem beszéltünk a reggeli rituálét illetően. Khm, khm, nem a legelegánsabb téma ugyan, de az élet természetes velejárója, és remek görbe tükröt tart a túlzott piperkőcségnek, ami ezt a kort jellemezte. Ugye volt már róla szó, hogy a közművesítés ekkoriban még ismeretlen fogalom volt, a legfényűzőbb palotáknak is megvolt ez a hiányossága, márványpadló ide, stukkós mennyezeti freskó oda. Mindenkinek volt ugyan bilije, ami akár műalkotásnak is beillett egyes esetekben, de ugye nem tudta az ember magával cipelni egész nap azt a mellényzsebében. A versailles-i palotában – ahol udvaroncok (=zömében előkelő főnemesek) ezrei nyüzsögtek – összesen csupán 17 db nyilvános mellékhelyiségre lehetett licitálni, azaz a kínálat korántsem fedezte a keresletet. (Ráadásul csatorna híján ugye ezek lényegében csak komódba rejtett vödrök voltak, rémálom lehetett a használatuk a szagok miatt.) Ilyenkor a szükséget szenvedő két dolgot tehetett: vagy lefizette valamelyik bennlakó inasát/szobalányát, hogy hozza ki az ura/úrnője bilijét neki egy pillanatra, vagy oda végezte a dolgát, ahova tudta: elhagyatott termek, folyosók sarkába. Az angol nagykövet egyik levelében meg is említi, hogy elviselhetetlen a bűz a francia király rezidenciáján, parfüm ide vagy oda. Persze azért a szolgák begyűjtötték a kis ajándékcsomagokat, ha rájuk bukkantak, ki is neveztek egy használaton kívüli termet azok tárolására. Mi sem groteszkebb, mint hogy a világ egyik legdrágább palotájának ez a terme végül is nem bírta egyszer csak tovább a terhét, és a többtonnányi ürülékkel együtt leszakadt az alatta lévő helyiségbe. Asszem ez nyomós befejezés és érv amellett, miért is örüljünk, hogy a XXI. században élhetünk. 😉

 

Pécsi Balázs