Ne hagyd ki!

Fel!
13 okt

Ekképp akartak a régi korok előkelői kitűnni a tömegből

Marie Antoinette_Sofia Coppola_movie_film_Kirsten Dunst_Versailles_palace_etiqquette_palota_etikett-dauphine

Ha láttátok a Romy Schneider főszerepélésével forgatott Sissi-trilógiát, akkor nem lesz ismeretlen a következő jelenet. A császárné épp Andrássy gróffal barangol valahol a magyar pusztában, amikor is vándorcigányokba botlanak. A táborban körülnézvén egyszerre csak feltűnik nekik, hogy egy férfi veri a feleségét, mire a tűzről pattant Erzsébet rögtön oda is megy rendet tenni, amíg egy jó nagy vödör vizet nem kap a képébe az egészen addig óbégató asszonytól, mondván: mit szól bele, nem az ő dolga. A felháborodott Andrássy rögtön közli az utána földig omló párossal, hogy most elég nagy slamasztikába kerültek az uralkodóné eláztatásával, de végül is nem lesz következménye a dolognak. Hogy ezt az epizódot most miért is meséltem el? Mert minden bárgyúsága ellenére (Sissi nemesi lovagló öltözetet visel, ergo ez az incidens az úri Magyarországon, és a korban nagyjából sehol a Földön sem fordulhatott volna elő) a részlet jól bemutatja azt, hogy az egyszerű emberek – akik akár egész életüket pénz nélkül, cserekereskedelemmel élték le –  sokszor még saját uralkodójukat sem ismerték volna fel, ha face to face ott is állt volna előttük. Ebben a posztban már írtam erről, dióhéjban annyit, hogy képzeljük csak el, a tömegmédiumok elterjedéséig milyen nehéz is lehetett az embernek ismertté válni a széles nyilvánosság előtt. Az egyszerű, jobbára (fél)analfabéta nép nem olvasta a kevés példányszámban terjesztett újságokat (amihez nagyjából az értelmiség is csak a kedvenc kávéházában jutott hozzá, akár még a XX. század elején is), honnan is tudhatták volna, ki kicsoda. Na, erre azért volt pár megoldása a felsőbb kasztoknak! Nyilván, rengeteg példát lehetne hozni, én most hárommal illusztrálnám ezt.

1. Hirdesse minden: nem kell dolgozni!

Lamballe Princesse, hercegnő_Hortense Mancini, mistress_portrait_portré

Két elegáns hölgy fedetlen keblekkel: balra Hortense Mancini, XIV. Lajos államminiszterének, Mazarin bíborosnak az unokahúga, II. Károly brit király kegyencnője, míg jobbra Lamballe hercegné, Marie Antoinette főudvarhölgye, akit a forradalom idején meglincselt a dühöngő csőcselék

A dologtalanság prezentálása mindig is kulcsfontosságú volt a vagyonos rétegek számára. Míg az ipari forradalomig a tejfehér bőrön átkéklő erek számítottak előkelőnek, addig a gyári munkásosztály XX. századi megjelenésével  a szabadidőt immár az egészséges napbarnítottság testesítette meg. Az üzenete mindkettőnek ugyanaz volt: nem kell dolgoznia az illetőnek. De mondok mást! A középkorban az asszonyok a bebábozódott selyemhernyóra hajazóan bepólyált kisdedjüket a hátukon hordták (ha épp nem a mestergerendán lógott egy szögről a baba, hogy az állatok ne érhessék el), hiszen a kezekre szükség volt a földeken. A módos hölgyek ezzel szemben a mai hordozókendőkre hajazó alkalmatosságban, elöl cipelték gyermeküket, jelezvén ezzel, megengedheti a büdzsé, hogy nekik ne kelljen dolgozniuk. A nemesi családokban természetesen arról szó sem volt, hogy esetleg az anya dolga lenne az újszülöttel foglalkozni, de ezt azért megmutatták a népnek is. Ha kissé ledér festményeket látunk, amelyben az elegáns hölgyek keblei kibuknak a ruhából, na, az nem a festő perverz látásmódjára vall, hanem arra a szokásra, hogy a reneszánsz úrihölgyek nem szégyenkeztek így járni-kelni. A tökéletes mell ugyanis annak a bizonyítéka volt, hogy megengedheti magának a család a szoptatós dajkát. Egy másik példa, immár a Távol-Keletről: egészen a modern időkig divatban volt Kínában a lábelkötés. Ilyenkor a gazdag családba született kislány lábfejét úgy fáslizták be roppant szorosan, hogy felnőttkorára egy anatómiailag teljesen tönkretett, járásra sokszor képtelen, kb. 8-10 cm hosszúságú végtag vált belőle, amelyet tényleg maximum tipegésre lehetett használni. A lótusz alakú (sokszor mindenféle betegséggel küzdő) lábfej egyrészt szexuálisan roppant izgató volt a férj(jelölt)nek, másrészt a nő egész életében azt hirdette ezzel, hogy mind az apja, mind a férje van annyira gazdag, hogy az ő munkáját nem igényli a családi kassza.

2. A divat mindenek előtt!

Divattúlkapásokat kigúnyoló karikatúrák a Direktórium idejéből, jobbra Marie Antoinette-en élcelődve

A fentebbi passzussal olyan értelemben rokon ez a bekezdés, hogy sokszor a divat hóbortjai is a dologtalanság alá muzsikáltak: azaz méteres parókában, abroncsos vagy turnűrös ruhában, szoros fűzőben, magas talpú cipőben, netán “bukjel” szoknyában nem lehetett dolgozni, ugyanakkor itt most nem a túlkapásokról szeretnék szólni. Nyilván az öltözék mindig is a legjobb eszköz volt a vagyoni helyzet prezentálására, a szőrméket, a nemesebb kelméket,  a drágaköveket és igazgyöngyöket csakis a legmódosabbak engedhették meg maguknak. De akkor mi van azokkal  a korokkal (pl. az empire), amikor az egyszerűbb fazonok számítottak trendinek? A neves divatszociológus, Roland Barthes a divatot egy örökös előremenekülésnek látja, amikor is a legkönnyebben költő elitnek mindig újabb és újabb esztétikai irányokat kell kitalálnia ahhoz, hogy az őket stílusban beérő polgárságtól újfent különbözzenek. Ez az örökös elkülönülni vágyás a divat igazi motorja – szerinte.

3. Utazz jó messzire, távol a köznéptől!

Hotel du Palais_Biarritz

A biarritzi Hotel du Palais az egyik legelegánsabb luxusdesztináció legdrágább szállodája volt a századfordulón. Ma a Hyatt-láncolat üzemelteti

Ahogy az ingatlanvásárlást és az öltözködést illetően, úgy az utazás kapcsán sem következtek be meglepő fordulatok a régi és a mai szokások közt. Aki jobb helyen, nagyobb (így drágább) ingatlant tud venni, avagy márkásabb ruhákban jár, az feltehetően jobb anyagi helyzetben is van. Úgyszintén, aki messzebb és luxusabb körülmények között utazik. Nem volt ez másként a századfordulón sem, amikor a vasút fejlődésének köszönhetően már nem volt nagyon körülményes elutazni valahová. Ekkor épül ki a Balaton, avagy a felvidéki és az erdélyi fürdőkultúra (pl. Pöstyén, Szováta, Herkulesfürdő), mérgelődnek is az itteni vállalkozók eleget, hogy pont a leggazdagabbak nem itthon költik el a pénzüket. A magyar elit a Monarchia legelegánsabb fürdővárosaiba járt pihenni (és természetesen fürdőkúrát venni), a karlsbadi, marienbadi avagy bad ischli grand hotelek minden olyan igényt kielégítettek, ami a hazai desztinációkra sohase volt igaz. De ekkortájt lett divatos az isztriai Abbáziában is eltölteni pár hetet nyaranta egy szép villában vagy az elegáns Kvarner hotelben. Az igazán burzsujok persze a birodalom határain túl is nyaralhattak, a nyugat-európai elitnek ilyen tájt otthont adó francia vagy olasz Riviéra, Biarritz, netán az orosz felső tízezer kedvence, a  Krím-félsziget tökéletes választás volt. Egyet nem lehetett csak tenni egy bizonyos szint felett: otthon maradni. A nagypolgárságtól felfelé ha valakinek úgy hozta a sors, hogy anyagi okokból mégiscsak otthon kellett maradnia, akkor inkább ült hetekig a leredőnyözött lakásban, semmint bevállalja a szégyent, hogy egy kispolgárhoz hasonlóan csak a Városligetbe van pénze kimenni.

Fotók: PR, archív, Nyitókép: a Marie Antoinette c. film jelenete

Pécsi Balázs