Ne hagyd ki!

Fel!
1 máj

Három híres édesség, amelyet az elit ihletett

Császármorzsa_Kaisersmarni

Mióta világ a világ, a “felső tízezer” az étkezési szokásaiban is igyekszik karakteresen elkülönülni a köznéptől, s ez nemcsak a menü volumenében vagy különleges alapanyagaiban mutatkozik meg, hanem a folyamatos gasztronómiai újításban is. A törikönyvekből most kapásból ide tudnánk példának citálni a gazdag római polgárok vagy a francia udvar hatalmas és fényűző lakomáit, de Heston Blumenthal jóvoltából olyan sültről is tudunk, amely a reneszánsz vacsora igazi fénypontja lehetett: felvágva ugyanis élő énekesmadarak repültek ki belőle. Eme extravagáns különlegességeknek persze esélyük sem lehetett széles körben elterjedni (avagy ki akarna otthon, egy nehéz munkanap után, a vacsora végeztével még madarakat is összefogdosni), de azért mégis akadt egy-két étel, amelynek sikerült hírnevet szerezni, és abszolút népszerűvé válni az átlagemberek közt is. Manapság talán nem is feltételeznénk róluk (lévén nem drága és ritka alapanyagokból készülnek), hogy debütálásuk a legfelsőbb körök terítőin történt egykoron. Én most három édességet hoztam nektek, plusz egy ráadást.

1.Császármorzsa 

Aki evett már igazi Kaiserschmarrnt Ausztriában avagy Bajorországban, az tudja, hogy ennek az egytálételnek is beillő fogásnak semmi köze a hazai kifőzdék vagy gyerekkori menzák megegyező néven futó szörnyszülöttjéhez: ami lényegében barackízes grízmorzsa. Az igazi császármorzsa azonban egy gramm búzadarát sem lát, lévén zsírban kisült, szaggatott palacsintatésztáról van itt szó, amely a legenda szerint egy véletlennek köszönheti későbbi sikerét az Osztrák-Magyar Monarchiában. Történt ugyanis, hogy a világ egyik legkevésbé kreatív állását betöltő schönbrunni udvari cukrász hibázott az egyik alkalommal. Azt ugye fontos itt megjegyezni, hogy állandó kosztosai – a császári pár – tényleg nagyon demotiváló volt ezen a téren, míg a híresen aszketikus életvitelt folytató Ferenc Józsefnek egy adag táfelspicc (azaz húsleves főtt zöldséggel és marhahússal) bőven elegendő lett volna vacsorára egy életen át, addig felesége ilyen szempontból még rosszabb esetnek bizonyult. Bár Sisi meglehetősen édesszájú volt, gyakran a kedvenceit is érintetlenül küldte vissza a konyhára, olyannyira féltette az alakját. Sokszor egy üres húslevessel is beérte estére. Amit az uralkodópár még úgy ahogy elfogyasztott desszert gyanánt, az a palacsinta volt, de egyszer nem jött ki jól a matek, és egy vastag tésztájú valami készült a serpenyőben. Újrázni már nem volt idő, így a cukrász picit szétszaggatta, majd lekvárral tálalta egy új kreációként a malőrt. A császárnak ízlett, bekerült hát az állandó repertoárba, amelyet sokszor rendelt ezután a pár. Így kötődik még nevében is az uralkodóhoz ez a laktató édesség, amely hamarosan elterjedt az egész birodalomban.

2.Őszibarack Melba-módra

Avagy Peach Melba, amelyet a londoni Savoy Hotel legendás főszakácsa, Auguste Escoffier kreált 1892-ben a városban fellépő ausztrál operaénekesnő, Nellie Melba tiszteletére. Az előbbihez hasonlóan ez sem egy rocket science éppenséggel: őszibarack vaníliafagyival és málnaöntettel. Illetve hát azóta sokféle remake is ismert (málnapürével meg vattacukorral feldobott, stb.), de a híres séf véleménye haláláig az maradt, hogy a recepttől való legkisebb eltérés is tönkreteszi az ízharmóniát. Így én is most az eredetit adtam fentebb közre, amelyet a Covent Garden-beli Lohengrin premierje után szolgáltak fel a patinás luxusszállodában az orléans-i herceg által adott díszvacsorán. Bele ne törjön a bicskátok az elkészítésébe! 😉

Clara Ward_Caraman-Chimay_duchess_Nellie Melba_Peach_opera soprano_énekesnő_hercegné

Nellie Melba ausztrál koloratúrszoprán operaénekesnő és Clara Ward amerikai örökösnő – házassága révén a belga arisztokrácia tagja, mint Caraman-Chimay hercegné

3.Rigó Jancsi

A név ugye nemcsak egy süteményt, hanem egy kontinens méretű társasági botrányt okozó cigányprímást is jelöl, aki egy brüsszeli étteremben addig húzta a talpalávalót az egzotikus muzsika hírére ott asztalt foglaló Caraman-Chimay herceg feleségének fülébe, míg az asszony bele nem szerelmesedett. A sajtó hamar felkapta a viszonyt, a herceg rögvest el is vált a nejétől és eltiltotta közös gyerekeiktől. Az immár ismét Clara Ward néven futó amerikai asszonyt szemlátomást se ez, se az nem rázta meg különösebben, hogy egy vasat sem kap a férje vagyonából vagy a saját, tehetős családjától. Járta Jancsival a világot, és természetesen hazalátogattak Budapestre is 1905-ben. Az akkori Rémy Hotelben szálltak meg (ma ez a Hotel Nemzeti a Blaha Lujza téren), amely elé egy egész osztag lovasrendőrt kellett felsorakoztatni, a rajongók ugyanis kis híján betörték az utcafronti ablakokat, annyira akarták látni a botrányos hírű párt. A fáma szerint itt született meg a ma is közkedvelt csokis kocka, a zenész ugyanis egy új különlegesség megalkotására kérte meg a konyhát, kedvesének dedikálva. A másik sztori, hogy egy ismeretlen pesti cukrász kreálta, aki jó marketingérzékkel megáldva az egyik első magyar celebrityről nevezte el a termékét. A történet egyébként sajnos nem happy end, pénz az sehonnan sem akart jönni, a pár elszegényedett (az egykori arisztokrata ezért még egy szál semmiben is fellépett a Moulin Rouge-ban), majd végül a hölgy lelépett egy nápolyi portással. Jancsi pedig a drága Stradivariján New York-i lebujokban húzta tovább fillérekért, majd nyomorúságos körülmények közt halt meg.

+1. Rántott hús

Nem édesség, de témailag ide kívánkozik, mert nem hiszem, hogy írok még egy ilyen posztot. Kevesen tudják, de a rántott hús egy műétel, aminek az eredetije a XIX. század közepi Velencében született meg, ahol már annyira nem tudtak mit csinálni a vagyonukkal a tehetősök, hogy inkább szó szerint megették. A sültet ehető aranypelyhekbe forgatták, a polgárpukkasztás ebben ugye az, hogy az aranynak semmi íze – gondoljatok csak a pezsgőre vagy a manapság sok helyen megszórt édességekre. Ez a felvágás pedig nagyon szúrta a milánóiak szemét. (Kis töri intermezzó, miért: Napóleon Itália elfoglalása során a Milánói Nagyhercegséget és a Velencei Köztársaságot egy államba zsuppolta: az Itáliai Királyságba. Legyőzése után ezt átnevezték Lombard-Velencei Királyságra, és a győztes Habsburg Birodalomhoz csatolták. Bár két fővárosa volt, Velence és Milánó, utóbbi volt az osztrák alkirályi székhely és a közigazgatási központ, mégis – történelméből fakadóan – előbbi volt a jóval gazdagabb, mivel a a területén nem vonultak át örökösen fosztogató hadseregek, meg hát ugye a tengeri kereskedelem.) A milánói szakácsoknak tehát nem volt lehetőségük ekképpen főzőcskézni, de a kopizást azért megpróbálták. Igazi arany helyett kitalálták az aranybarnára sütött panírt, a milánói makarónival tálalt rántott hús pedig az osztrák hivatalnokok közvetítésével jutott el Bécsbe, s lett belőle ecetes krumplisalátával és áfonyalekvárral felszolgált, citromos bécsi szelet, ami nálunk meg az örök vasárnapi ebédként szolgálatot teljesítő, tejfölös uborkasalátával és krumplipürével körített rántott bordában forrt ki.

Fotók: archív, Wien.info

Pécsi Balázs