Ne hagyd ki!

Fel!
21 Júl

Ari Kupsus 5 válasza a régiségekről

Ari Kupsus

Interjú az Ari Kupsus Gallery tulajdonos-ügyvezetőjével

1.A Bródy Sándor utcában lévő elegáns galériádban a kortárs festmények mellett antik bútorokat és kiegészítőket is tartasz. Melyek a legkeresettebb stílusok jelenleg a vevők részéről az elmúlt évszázadokból? Illetve mi a helyzet a befektetési aspektussal?

Mi elsősorban az 1760-1860 közötti időszakból tartunk bútorokat és egyéb tárgyakat, ennek a száz évnek a legfontosabb stílusai pedig a barokk, az empire és a biedermeier. A különlegességünket a magyar piacon talán az adja, hogy a világ egyik legkeresettebb antik stílusának számító orosz empire-ral is foglalkozunk. Ezek a tárgyak roppant ritkák idehaza, mivel többségük egy helyről, József nádor feleségének és egyben a cári család tagjának, Alekszandra Pavlovna nagyhercegnőnek a gyűjteményéből származik. Kiemelném továbbá, hogy az általunk forgalmazott antik tárgyak zöme jól megmaradt az eredeti állapotában, avagy nagyon gondosan restaurálták őket, tiszteletben tartván a múltjukat. Ugyanis az, hogy miként nyúlnak egy régi tárgyhoz, nagyon fontos, jelentősen befolyásolja a nemzetközi piacon érte elkérhető árat. Magyarországon ugyanakkor sokszor túlzásba viszik a restaurálást, túl fényesek a politúrok, így a bútorok patinája, a használatból fakadó történetük könnyen odaveszik. Ezt még tetézheti, ha bizonyos elemeket kicserélnek vagy éppen hozzátoldanak. Így gyakran csakis tapasztalt szakértő képes meghatározni, hogy valóban régi darabbal állunk-e szemben, avagy pusztán egy utángyártással, amit régi fából készítettek. A nemzetközi piacon, ha nem kellően bizonyított az eredet, az problematikussá teheti az eladást. Azok a tárgyak képesek tartani az árukat, amelyek eredeti állapotukban őrződtek meg – még ha nem is tökéletes a kondíciójuk. Például egy antik tükör máris csak a felét éri, ha kicserélték benne az üveget, ellenben egy homályos, akár törött darab képes magasan tartani az árát és az iránta való érdeklődést is a gyűjtők körében. Éppen ezért én mindig azt szoktam tanácsolni a befektetni vágyóknak, hogy olyan darabokat keressenek, amelyek eredeti állapotukban őrződtek meg, és meneküljenek a túlságosan fényes régiségektől. Amennyiben azonban mégiscsak fel szeretnék újítani az új szerzeményt, keressenek egy olyan szakembert, aki érti, mit jelent az a szó, hogy: konzerválás. Befektetési aspektusból azt szokták mondani, hogy az antik tárgyak tízévente megduplázzák az értéküket, és ez kb. valós szám is. Az igazi antikvitás nagyon jó befektetési eszköz, még válsághelyzetben is tartja, sőt, továbbra is egyenletesen növeli az értékét  – szemben például a modern bútorokkal, amelyek máris a felét érik, ahogy távozunk velük a pénztártól. A legjobb invesztíció, ha eredeti barokk és empire bútorokat veszünk, és itt a hangsúly az eredetin van! Azaz a későbbi korszakok utángyártásait vásárolni (amit ugye neo előtaggal szoktunk illetni) egyáltalán nem jó üzleti döntés! Az aranyozott bronz, empire gyertyatartók, kandeláberek, csillárok, vázák és asztaldekorációk mindig divatban vannak és keresettek az egész világon. A legjobb gyárak anno Párizsban, Szentpéterváron és egy egészen rövid ideig Varsóban voltak. Különösen az orosz cári bronzöntöde készített kiugró darabokat – manapság ezek a legdrágábbak a nemzetközi piacon. Ugyanez a helyzet a bútorokkal is: értékesebbek, ha valamelyik uralkodói udvarból származnak. Manapság az antikvitások piaca nincs épp a legjobb bőrben, a használt bútoroknak (a 100 évesnél fiatalabbaknak, amelyeket nem is hívhatunk antiknak) szinte semmi értéke, mivel a nemzetközi lakberendezési irányzatok inkább a minimalista olasz vagy skandináv dizájnt részesítik előnyben. Ez legfőképp a mindenki által jól ismert, nagy, svéd bútorgyártó hatása.

2.Egy szakmabelitől hallottam egyszer, hogy a magyar antik műtárgypiac helyzete – Bécs közelségéből fakadóan – igen szűk korlátok közé van szorítva: azaz a legszebb tárgyak biztos, hogy nem idehaza, hanem ott, a Dorotheum árverésein találnak új gazdára. Ennyi év tapasztalattal a hátad mögött te számítasz még arra, hogy egyszer csak valaki egy igazi – nemzetközi mércével mérve is – különlegességgel tér be hozzátok? Zömében milyen tárgyak bukkannak elő, s ezek mennyire értékesek nemzetközi viszonylatban?

Tapasztalatom szerint igazi magyar gyűjtőből nem sok van – értem ezt az antikvitásra éppúgy, ahogy a kortárs irányzatokra. Ki merem mondani, hogy a szülőhazámnak, Finnországnak csak a Helsinki környéki részén kb. annyian vannak, mint egész Magyarországon. A kereslet szűkössége pedig alacsonyan tartja itt az eladási árakat, ezért az igaz, hogy a magyar gyűjtők jellemzően külföldi aukciós házaknál próbálják eladni a műtárgyaikat, hogy többet hozzon a befektetésük. A legközelebbi ilyen eladási pont valóban a bécsi Dorotheum, de ott van a londoni Sotheby’s és Christie’s is, amelyek rendszeresen árvereznek innen tárgyakat. Ez így tényleg sokkal jobban jövedelmez az eladó félnek, ugyanakkor az ország szempontjából nagyon szomorú, hiszen rengeteg történelmi emlék tűnik el innen. Ráadásul Magyarországon igen erős hiány van eredeti antikvitásból, köszönhetően a kommunizmusnak, amikor is kifosztották a palotákat, villákat és a vidéki kastélyokat. Ezek a tárgyak leginkább külföldön találtak új gazdára, ugyanis az akkori kormányoknak sürgősen dollárra volt szükségük. Ezt egy helsinki műtárgykereskedőtől hallottam egyszer, aki még a hetvenes években járt itt Budapesten, hogy különleges, antik darabokat vásároljon a kormánytól. A külvárosban hatalmas raktárakban őrizték a sok összerabolt kincset, amelyeket úgy adtak tovább, hogy az eladó fél, a magyar állam nem is igazán tudta, mekkora az értékük a piacon. Szóval ennek köszönhető, hogy a magyar műtárgypiac roppant mértékben kiüresedett, illetve a magyar tárgyi örökség nagyban eltékozolódott. Most, amikor a Nemzeti Kastélyprogram égisze alatt némely ingatlant igyekeznek újra bebútorozni, adódik a probléma, hogy nem nagyon vannak eredeti bútordarabok az adott korszakokból, amelyeket használni lehetne. Így eshet meg, hogy hiába vannak gyönyörűen felújítva ezek a kastélymúzeumok, a termek és a szalonok szinte konganak az ürességtől, avagy korban sokkal későbbi darabokkal rakják tele őket. Olykor azért fel-felbukkan, persze, egy-egy érdekes darab a piacon! Egyszer például találtam egy bútordarabot gróf Széchenyi István öltözőszobájából, egy másik meg II. Rákóczi Ferenc fejedelem borsi várkastélyából származott. De kezembe akadt egy kandalló részlete is a gödöllői kastélyból, amelyet egykor Erzsébet királyné ajándékozott a kastély zenetanárának. Vagy említhetném gróf Thököly Katalin portréját is 1670-ből, hogy csak pár példát mondjak. De ajánlottak a figyelmembe más, akár nemzetközi szinten is érdekes darabokat úgyszintén, de ezeknek a vételárai messze meghaladták azt, amit a piacon értek. Ilyen volt egy tányér (valamikor egy komplett étkészlet része természetesen), amit I. Pál orosz cár adott ajándékba a lányának – ezt pont tízszeresére taksálta az eladója, mint amennyit valójában ért.

3.Talán az egyik legközkeletűbb dolog, ami rólad tudható, hogy “egy kastélyban élsz”. Ha már így esik az emberrel, hogy vesz/bérel egy kastélyt, és azt fel szeretné újítani, illetve korhűen óhajtaná berendezni, hogyan kell ehhez mégis hozzáfogni? 

Így van, nyaranta az Amadé-Bajzáth-Pappenheim-kastély az otthonom, ami előttem több mint harminc évig üresen és elhagyatottan, lelakatolva állt. 2012 óta bérlem ezt a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőtől, és próbálom megmenteni a jövő nemzedékének. Az MNV-vel remekül megy az együttműködés, és a segítségükkel sikerült annyira renoválni az épületet, hogy lakható legyen, illetve meg tudtuk nyitni a nyilvánosság számára is. A 2012 szeptemberében tartott eseményen az a megtiszteltetés ért, hogy maga a finn köztársasági elnök, Sauli Niinistö repült ide Magyarországra, hogy hivatalosan ő adja át a nagyközönségnek a kastélymúzeumot. Kastélymániásként egyébként rengeteg történelmi kúriát, palotát és várat megnéztem már vidéken az 1999-es ideköltözésem óta, és általában sokkot kaptam attól, ahogy jelenleg kinéznek. Miután összebarátkoztam Károlyi György gróffal, és feleségével Angelica grófnéval (és követem a kitartó és kemény munkájukat a fehérvárcsurgói Károlyi-kastély megmentését illetően), döntöttem el, hogy én is szeretnék valami ilyesmivel foglalkozni, ha lehetséges: azaz megmenteni egy magyar történelmi épületet és visszahozni azt az életbe. A XX. századi történések okán nemigen van itt Magyarországon olyan palota vagy vidéki kastély, amelynek eredetiek lennének az enteriőrjei, csak roppant kevés múzeum mondhatja el magáról, hogy megkísérelték visszarendezni az eredeti állapotába a látogatók kedvéért. Az iszkaszentgyörgyi kastély berendezésénél a német, francia, angol és skandináv példát követtem, azaz hogy miként tartják fenn ők az eredeti enteriőrjeit egy palotának  vagy kastélymúzeumnak. A célom az volt, hogy visszaállítsam az igazi arisztokrata enteriőröket eredeti stílusú bútorzattal, hogy olyan benyomást kapjanak a látogatók, mintha a jelenleg is itt élő gróf otthonába csöppentek volna. Mint már mondtam, sajnos idehaza elég nehéz korhű darabokat találni, így a legtöbb bútort külföldről voltam kénytelen beszerezni. Ami tulajdonképpen nem is baj, mivel majdnem minden magyar kastély berendezése Ausztriából, Német-, Olasz- vagy Franciaországból származott. Jelenleg ez a kastély az egyetlen egykori főnemesi rezidencia, amely eredeti típusú bútorokkal van berendezve, s egyszersmind otthonul és múzeumként is szolgál.   Nagy fejtörést okozott továbbá, hogyan nyúljak a kastély előtti barokk kerthez. Kész dzsungel volt, így felvettem a kapcsolatot egy finn kertészeti iskolával, akik 24 kertészdiákot és három tanárt küldtek minden szükséges felszereléssel egyetemben, hogy mindössze egy hónap alatt rendbe tegyék a parkot. Azóta minden tavasszal két-három kertésztanuló érkezik tőlük hozzánk, hogy fenntartsák ezt az állapotot. A nyári hónapokban a kastély egy nemzetközi kulturális központtá változik át, amely koncerteknek, kiállításoknak, workshopoknak, világhírű művészek táborainak és más eseményeknek ad otthont. Amellett pedig, hogy az épület felébredt a Csipkerózsika-álmából, a falu is sokkal ismertebbé vált, talán még nemzetközi szinten is.

4.Melyek azok az antik darabok, amelyeknek minden (a klasszikus stílust preferáló) elegáns otthonban kötelezően ott a helyük?

Egy magyar gyűjtő otthonában általában találunk egy régi csillárt, egy Mária Terézia-korabeli pohárszéket (azaz barokk vitrint) és pár, barokk templomból való faszobrot. Na, hát ilyenek nekem is vannak otthon (nevet). De van egy valami, ami szerintem minden, antik stílust szerető számára kötelező: egy konzolasztal vagy komód tükörrel – természetesen ugyanabból a korszakból. A régi időkben a tükör a vagyon legközérthetőbb jele volt (sokkal inkább, mint a bútorok), ezért a szoba legszembetűnőbb pontjára tették. Mivel visszaverték a fényt, ezért nagyon hasznosak is voltak egyúttal, a szalonok sokkal világosabbak lettek általuk.

5.Engedj meg egy teljesen személyes kérdést így a végére! Ha jól tudom, a karrieredet stylistként kezdted, több finn köztársasági- és miniszterelnököt is te öltöztettél a hivatali ideje alatt. Illetve az orosz gazdagoknak meg etikettórákat adtál. Mindkettő nagyon jól cseng, miért váltottál a műtárgyak irányába?

Valóban, több mint 12 évig foglalkoztam luxusdivattal Finnországban – olyan divatházaktól tanulhattam, mint az Ermenegildo Zegna, a Cerrutti vagy a Corneliani. Az utolsó pár évben a hektikus divatvilág egyre inkább elkezdett untatni. Számos alkalommal kiáltottak ki Helsinki legjobban öltözött férfijának, ami elég nagy nyomás volt a téren, hogyan kell kinéznem. Minden reggel muszáj volt hát kifogástalanul felöltöznöm, és akár napjában többször is outfitet váltani az alkalomhoz illően. Nem tudtam máshol vásárolni, csak abban az üzletben, amelynek a menedzsere és stylistja is voltam egyben. Pár évre rá, hogy ez a rossz érzés gyökeret vert bennem, erősen vágytam valami változásra, így végül is 1997 végén felmondtam és elköltöztem az egyik kedvenc városomba, Szentpétervárra, hogy megtanuljak oroszul. Onnan indult a “világ körüli utam”: jött Kuala Lumpur, Szingapúr, Varsó és végül egy véletlen folytán Budapest. Itt újra a divatszakmában találtam magam: felkértek, hogy segítsek megnyitni a Brioni márkaüzletet a Gresham-palotában. Tréningeztem hát az üzletvezetőt, ahogy a csapat többi tagját is, hogyan kell eladni a legdrágább ruhákat is a tehetős vásárlóknak. Két év után kaptam egy felkérést, hogy menedzseljem az Andrássy úton a nemzetközi lakberendezési üzletlánc, a KA International új, budapesti üzletét. Amikor aztán az anyacég eladta másnak a helyi franchise-jogot, magam is felmondtam és megnyitottam a saját galériámat. New Yorkban, Helsinkiben és Párizsban sok jó példát láttam arra, hogy férnek meg jól egymás mellett a kortárs festmények, bútorok és dizájntágyak, akár még ruhák is. Mivel már akkor is gyűjtő voltam, én késő XVIII.  és kora XIX. századi bútorokat és dekorációs tárgyakat párosítottam a képek mellé, amellyel nem titkolt célom volt az edukáció is, hogy megmutassam a betérőknek, mennyire jól passzolnak ezek így együtt. Minden kiállítás más és más volt, kis enteriőrrészleteket kreáltunk a műtárgyakból, 2000-ben aztán indítottunk egy ösztöndíjprogramot a Magyar Képzőművészeti Egyetem tehetséges, festőszakos hallgatói számára. 2013 óta a kiállításokat Iszkaszentgyörgyön rendezzük a kastélyban a nyár három hónapjában, ami egy nagyon sikeres döntésnek bizonyult. Sokkal többen kíváncsiak rájuk, mint a galériában rendezettekre, s ezt csak megtámogatja a 2000-ben indított nemzetközi művésztelepünk, amely sok magyar én külföldi művészt vonz a kastélyba, ahol a vidék szépsége mellett a régmúlt  atmoszférája is inspirálja őket.

Fotó: az interjúalany sajátja

Pécsi Balázs