Ne hagyd ki!

Fel!
31 okt

Ezért nem lesz soha sem lakásod Londonban

Legalábbis az elegáns, történelmi lakónegyedekben (Mayfair, Hyde Park Gardens, Belgravia, Knightsbridge, Chelsea, St. James, South Kensington) biztosan nem! A világon ugye minden nagyvárosban gond a terminus technicusszal élve elsivatagosodásnak nevezett lakhatási válság, amelynek következtében már nemcsak a szegényebb rétegek, de bizony a középosztály is kiszorul a belvárosból – ahol üres szellemházak veszik át a terepet, lényegében csak építészeti díszletekként funkcionálva (lásd. pl. Andrássy út). Részint szakmai ártalomból, de jómagam is sokat foglalkozom a témával, rengeteget olvastam már róla, így gondoltam, talán érdekes lehet számotokra is, ha írok egy rövid összefoglaló bejegyzést korunk legértékesebb és legjobb hozamot produkálni képes befektetési eszközéről: az ingatlanról. (Ami egyébként nem új trend, olvastátok már ezt a posztomat?)

Anyway sokan azt gondolják, hogy azért olyan drága dolog lakáshoz jutni avagy bérelni egy metropoliszban (igazából bárhol a világon), mert van az a csúnya AirBnb, vagy mert olyan kapzsik a főbérlők – akiknek nem elég 3-4 db ingatlan birtoklása sem –  hogy a szegény bérlőt ördögi kacajok közepette igyekeznek teljesen megnyúzni. Na de majd most! Itt jön a vírushelyzet teremtette válság, nem lehet majd utazni, szóval egyébként is tönkre mennek az ebből élők, amit csak megtámogat, hogy a városok vezetése is rámozdult – sok-sok év protestálásnak engedve – a hírhedtté vált bizniszmodell megregulázására (katt ide). Nem mondom, hogy ez ne számítana, mert hogyan is ne?! Azonban hogy két közhellyel is éljek egy mondaton belül: a tortának ez a szelete csupán a jéghegy csúcsa. Sok aspektusa van annak, miért értékelődik fel egy város más lokációk ellenében, erről könyvet lehetne írni, de nem arra vállalkoztam. És nyilván minden eset más és más, szóval engedjétek meg, hogy visszakanyarodjunk a címben megjelölt témához, és mögé lessünk, a rövid távú lakáskiadáson túl mi lehet még jelentős árfelhajtó tényező. Mármint Lándönben.

Nem először írok a londoni, luxus nívójú lakhatásról (lásd itt meg itt, de érdemes ezt a londoni luxusról szóló posztot is elolvasni hozzá), amelyet manapság már a gazdag britek sem engedhetnek meg maguknak a fentebbi környékeken. Egy kedves, magas körökben forgolódó jó barátom több mint 400 millió forintért adta el a budapesti palota komplett fél szintjét elfoglaló luxuslakását, de soha nem is gondolt arra, hogy ebből egy sufninál nagyobb valamit tudna venni a Harrods vagy a Ritz környékén  – ahova igazából szíve szerint költözött volna, amikor repatriált innen Londonba. Jelenleg a Canary Wharf egyik felhőkarcolójában él, ami ugye menő környékké avanzsált egy mezei raktártelepből, de mégiscsak a külváros. (Bár minden egyes alkalommal meghallgatom, hogy taxival a Ritz Hotel csupán 13 perc, nem negyedóra!) Az ember ezt a helyzetet maga is könnyen konstatálhatja, ha Chelsea-ben megnézi egy ingatlaniroda kirakatát. Alig találni olyan hirdetést, ahol az ár ne lenne milliárd forintnak átszámítható font fölött. Hogyan lehetséges ez? A kilencvenes és a kétezres években rengeteg dúsgazdag orosz oligarcha áramlott a világ egyik kedvenc, a luxus minden manifesztációjával rendelkező brit fővárosba, hogy az elsikkasztott és egyéb nem jogtiszta módon realizált vagyonaikat itt fektessék be, jobbára ingatlanba. A 2010-es években őrségváltás zajlott le ezen a területen, az oroszokat messze lepipálták az arab sejkek és a kínai milliárdosok. Természetesen ezt nem úgy kell elképzelni, hogy lépni sem lehet már tőlük a Sloane Square-en, ők alapvetően nem itt élnek, az év nagy részében az érdekeltségeiket menedzselik szépen odahaza – a szupergazdag britek meg inkább elköltöznek valami adóparadicsomba. Szóval létrejön az az anomália, hogy ezek az ingatlanok jobbára egész évben üresen állnak (hacsak a család felnőtté cseperedő, az egyetemet itt végző porontyát be nem költöztetik), esetleg az ünnepi időszakban kapóra jönnek, amikor is a família az éves nagy bevásárlást intézi a Selfridgesben vagy a Bond Streeten.

És még ők is kismiskák a nagy befektetési portfóliók és a nyugdíjalapok mellett, amelyek előszeretettel invesztálják ügyfeleik pénzét ingatlanba, azonban az már nem prioritás, hogy az ingatlan az értéknövekedés mellett még pluszban fialjon is némi pénzt lakbér formájában. Így sokszor ezek a lakások is kiadatlanul maradnak, egy időre teljesen kiesnek az ingatlanforgalomból, mint a fentebbi térkép is jól mutatja. Az ENSZ lakhatásügyi jelentéstevője, Leilani Farha forgatott nemrégiben erről egy dokumentumfilmet (Push), illetve itt egy nagyon részletes és hosszú cikk arról, miért eszméletlen nagy probléma az, hogy egy alapvető emberi jogot (lakhatás) olyan polcra teszünk, mint az arany vagy a gyémánt. Merthogy jelen pillanatban pont itt tart a gazdaság a világ legszexibb városait illetően, ami a többségi, bérből élő társadalomnak érthető módon borzolja az idegeit. Szintúgy nemégiben robbant az oknyomozó cikk, hogy az Egyesült Arab Emirátusok komplett utcákat vásárolt már fel London előkelő részein, több mint 150 luxusingatlan tartozik a portfóliójukba – a félabszolútisztikus kormányzásnak köszönhetően tisztán állami pénzből. Azaz ostobaság azt gondolni, hogy az arabok csak szórják a pénzt, sípályát építenek a sivatagba meg hasonlók. Nagyon is tisztában vannak vele, hogy két előnytelen szcenárió elé néznek. Vagy elfogynak a földjük alól kitermelhető fosszilis energiahordozók, vagy a világ mondja be az unalmast, és a zöld átállás folyományaként többé nem igen kér majd a kőolajból és a földgázból. És ha valakik, az arabok aztán jó üzletemberek! Nemcsak a városaikat szépítgetik csilivilire, hogy bakancslistás legyen Dubajba, Abu-Dzabiba vagy Dohába elutazni a nyáron, de kőkemény invesztíciós hadjáratba is fogtak az öreg kontinensen. Luxusáruházak, luxushotelek kerülnek a birtokukba (lásd. a londoni Ritzről írt posztomat), ami mondjuk az átlagembert nem is zavarná, mert sosem jár ezekre a helyekre.

Félreértés ne essék, eddig is voltak olcsóbb és drágább helyek a bolygón, ahogy természetszerű, hogy nagyvárosban magasabbak a négyzetméterárak egy adott országon belül. És London a világ egyik fővárosa, ha lehet ezzel a hasonlattal élni. Sokan akarnak itt lakni, nagy részük a belvárosban, a kereslet-kínálat aránya meg természetszerűleg felhajtja az árakat. De! Ennek nem kellene azt eredményezni, hogy komplett városrészek néptelenednek el az éjszaka, mert nem lakik ott senki se. A lakhatás tényleg más tészta, nem lehet puszta invesztícióként tekinteni rá és csak idő kérdése, hogy robbanjon a bomba. Szerintem legalábbis.

Fotók: Christie’s International Real Estate, CB Williams Property, Chestertons, Push

Pécsi Balázs