Interjú a neves operakritikussal és kultúrtörténésszel
1. A különböző előadóművészeti műfajok közül miért épp az opera emelkedett ki, s lett jellemzően az előkelő rétegek időtöltése? Nemcsak az elmúlt évszázadokban, de még manapság is olyan nimbusza van, hogy társasági eseményeket is hozzákötnek akár (lásd. Operabál, Dolce&Gabbana Alta Moda show-it a MET-ben vagy a Scalában, stb.). Mi ennek az oka?
Az opera eredendően reprezentatív műfaj, hiszen talán nem is létezne, meg sem született volna a XVII. századi fejedelmi esküvők és egyéb ünnepségek nélkül. Ennek az előkelő származásnak az örökségét gyarapították azután az udvari operaházak, amelyek később már polgárosultabb korokban is megmaradtak a látványos fogyasztás és az elegáns társasági élet meghatározó színhelyeinek. Sokáig maguk az operai témák is ehhez az előkelő szerephez igazodtak, amikor csupa mitológiai alak meg ókori uralkodó lépett a színpadra. S habár ez a helyzet a XIX. századdal jócskán megváltozott, azért az operaházak emeltebb stílje vagy ha úgy tetszik, procca máig ideális közeget teremt az önfelmutatásra, hiszen a többnyire elzárt kastélyok és paloták kivételével másutt nemigen forgolódhatunk aranycirádák és selyemkárpitok között.
2. Mint említettük, a rendszeres operalátogatás a régmúltban igen nagy fontossággal bírt társaságilag, mi a helyzet ezzel manapság? Különösen értendő a kérdés azokra az országokra, amelyek egy új elitet kísérelnek meg felépíteni – és ehhez akár még egy újbarokk operaházat is felhúznak, mint mondjuk Asztanában.
Az, hogy az operalátogatás egyik összetevője mindmáig az önreprezentáció, és ne féljünk e szótól, a sznobéria: egészen természetes. Igaz viszont, hogy a múlt század során az operaélet és éppígy a társasági élet is többé-kevésbé elveszítette szerves jellegét, egyezményes szellemét. Gondoljunk csak a hazai példákra, mondjuk, a budapesti operabál intézményének hányattatásaira, hullámzó rangjára, estéllyé való átminősülésére, amely estély immár alig több egy gálakoncertnél. Sokkal több pénzből, de még kevesebb szerves hagyományra támaszkodva épül az operaélet Abu Dhabiban vagy Asztanában, ám a felsőbb akarat és az anyagi erő sokkal könnyebben teremti meg a fizikai kereteket, mint a kultúrát. De itt nem a nyugati operacentrumoktól való távolság a döntő, hiszen például a távoli Perm operaháza ma az egyik legizgalmasabb műhely, hála Teodor Currentzisék tehetségének – meg a majd’ milliós város XIX. századra visszanyúló operajátszási hagyományának.
3. Ha bárkit mondhatnál a múltból és a jelenből, ki lenne az a három operaénekes, akivel szívesen eltöltenél egy-egy estét? Illetve miért ajánlanád az olvasóknak, hogy őket hallgassák?
Az opera egyik legvonzóbb jegye, hogy ez a közeg talán az utolsó rezervátuma a rendkívüli, a lenyűgöző, az életnagyságnál nagyobb személyiségeknek. Én mindenesetre feltétlenül ilyen operaénekeseket választanék a múltból és a jelenből: a tragikusan rövid életű csodabaritont, Ettore Bastianinit, aki páratlan intenzitással és stílusérzékkel énekelte és élte szerepeit; aztán a jelenből az operaszínpadokról pár éve visszavonult Natalie Dessay-t, aki hatalmas bohóc és nagy tragika; végül a lehető legközhelyesebb választás gyanánt: Maria Callast, de ezt nem is kell tán magyaráznom.
4. Újfent segíts kérlek a döntésben, a következő évad repertoárjából mit javasolnál széles e bolygón, hogy azt márpedig muszáj meghallgatni/megnézni – nyilván, ha a járványhelyzet meg fogja engedni.
A 2020-2021-es évadra előadást ajánlani most nyilván merőben kockázatos vállalkozás, de azért lássuk! A müncheni Staatsoperben például szeptemberre ígérik Marina Abramović különleges operaprojektjét, a Maria Callas 7 halálát, ami nagyon izgalmas kísérletnek ígérkezik. Aztán jövő május-júniusban (addigra már csak visszatér a normalitás!) feltétlenül megnézném a párizsiak új Pikk dáma-bemutatóját: Daniel Barenboim vezényletével és Dmitrij Csernyakov rendezésében. Ez a kiruccanás akár már önmagában a Palais Garnier látványáért is megérné, no meg az sem mellékes, hogy a mi Bretz Gáborunk is ott szerepel majd az előadásban. És ha tehetném, elmennék a jövő tavasszal a New York-i MET-be, hogy lássam Anna Netrebkót a Nabuccóban: Abigél gyilkos szólama ugyanis márciusban kerül fel korunk első számú operai világsztárjának repertoárjára.
5. Ehhez kapcsolódva, mely operaházakat emelnéd ki, ahol tökéletes az “operaélmény”? Értem ez alatt, hogy rendben van a catering is, s úgy általában, ahol az ember egy picit különlegesnek érezheti magát.
Ha az élményt egészen összetetten értjük, vagyis az előadások zenei és színházi minősége mellé az operaházi és városi közeget is odaértjük, valamint azt a biztos tudatot is, hogy valóságos operai fellegvár, ahol vagyunk, akkor én ma első körben a MET-et és a londoni Royal Opera House-t választanám. De mert bennem túlfejlett a történeti érzék, ezek után rögvest a nagy olasz operaházakat, a milánói Scalát vagy a nápolyi San Carlót keresném fel.
