Interjú a televíziós személyiségként és újságíróként közismert őrgrófnővel, gróf Andrássy Gyula egykori miniszterelnök, az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminiszterének ükunokájával
1. Talán a többség fantáziáját leginkább az izgatja a történelemkönyvek lapjairól jól ismert családok mai leszármazottait illetően, hogy mivel tölti a napját egy XXI. századi főnemes. Pláne egy olyan országban, ahol a fényűző palotákkal és festői kastélyokkal, hatalmas földbirtokokkal tarkított élet immár régen a múlté.
Ez így igaz! Fontosnak tartanám itt először is azt kiemelni, hogy a volt kommunista országok közt is vannak azért különbségek ebben a tekintetben. A szomszédos államoktól eltérően Magyarországon a rendszerváltás után nem zajlottak le a restitúciós folyamatok, azaz egyetlen család – és itt nemcsak az egykori főnemességről van szó – sem kapta vissza az elkobzott ingatlanjait, netán a hozzájuk tartozó földeket, erdőket, illetve egyéb vagyontárgyakat. Ránk mindig is az volt a jellemző, hogy kiterjedt, nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkezünk, amelyet manapság is igyekszünk például a közös történelmi örökségünk érdekében kihasználni, értem ez alatt mondjuk, hogy befektetőket hozunk különböző projektekhez. Elég sokunk foglalkozik például az egykori családi kastélyok állagmegóvásával, a közös szellemi hagyatékunk ápolásával. Hogy személyes példát hozzak, jómagam is részt vettem az egykor a családom tulajdonában álló tiszadobi Andrássy-kastély felújítási projektjében, illetve most épp egy sorozaton dolgozunk a Netflix-szel koprodukcióban “A szép akasztott” címen – Káel Csaba és a Nemzeti Filmintézet támogatásával -, amelynek a producere Lajos Tamás, és Andrássy Gyula életéről szól majd. Emellett pedig Fabricius Gáborral készítünk egy roppant izgalmas filmet a Kádár-rendszerről. Az ötlet onnan jött, hogy a magyar történelem mindenkinek csak ’56-ig érdekes, és ott vége. Mintha utána legalábbis nem történt volna semmi. Én ebben a 76 éves Károlyi Mihályné Andrássy Katinkát fogom alakítani elmaszkírozva, a híres “vörös grófnőt”, akit magam is ismertem – lévén a keresztanyám volt. Továbbá nagyban készülök az első divatkollekcióm bemutatójára, ami abban lesz különleges, hogy csakis hernyóselyem ruhákat vonultatok fel, amelyekhez a táskákat az ENIHORN tervezi. Arról már nem is beszélek, hogy írtam egy memoárt, dolgoztam tanácsadóként, rendezőasszisztensként, modellkedtem, avagy unatkozó grófkisasszony bizony még sosem voltam (nevet).
2. Van lényegi különbség a mindennapi életstílus szempontjából, ha valaki egy mind a mai napig monarchikus berendezkedésű országban tartozik ebbe a körbe, avagy netán egy köztársaságban próbál ezzel az adottságával érvényesülni?
Ilyen szempontból nyilván hálásabb pozíció Salisbury grófjának lenni, még akkor is, ha az anyagi helyzete mondjuk egy kommunizmust hírből sem ismerő nyugati arisztokratának sem feltétlen teszi már lehetővé, hogy minden nap másik szobában aludjon a kastélyában. Hiába erős a rendszer például az Egyesült Királyságban, és II. Erzsébet mint egy kariatida tartja a mennyezetet, de ott is meg kell már nyitni a turisták előtt a kastélyokat, palotákat, ha az ember fenn szeretné tartani őket. Ezzel szemben vannak aztán a keleti blokk utódállamai, amelyekben egyenesen levegőnek nézik ezt a társadalmi csoportot, holott a sok évszázad óta erős kapcsolatrendszer és a nyelvtudás miatt, sőt megkockáztatom, az országért érzett történelmi felelősség okán akár használni is lehetne minket különböző állami funkciókra.
3.Javíts ki, ha tévednék, de mintha pedig az utóbbi egy évtizedben elég transzparensen megjelent volna ez a társadalmi réteg a magyar közéletben. Újságokban és televíziós műsorokban adott interjúk, könyvek, rendezvények – csak egy pár példa, ahol híres családok neveibe futhatott bele az átlag magyar állampolgár. Akiket ugye 50 évig nagyon sikeresen hergeltek e réteg ellen. Te személy szerint mit tapasztalsz, milyen az emberek hozzáállása hozzátok, illetve magához a fogalomhoz?
Egy kettősséget tapasztalok ezzel kapcsolatban, pláne az idősebb generációnál figyelhető meg egyfajta távolságtartás, netán félelem is velünk szemben – hiszen ugye mi itt osztályidegenek, sőt, ellenségek voltunk. (Lényegében mindegy is, hogy bal- vagy jobboldali-e az illető.) Aztán van az érdeklődés, ami szélsőséges esetben akár odáig is fajulhat, hogy egyszer csak felbukkanak a semmiből olyan családtagok, akiket nem tudunk egyszerűen beazonosítani. Sokan nem hallottak még róla, de az európai főnemesi családok leszármazását egy genealógiai gyűjtemény, a Gothai Almanach tartja számon, így elég hamar utána lehet nézni, hogy létezik-e ez a bizonyos valaki, aki egy főnemesi névvel próbál meg visszaélni. Mivel ezek a családok régen jobbára egymás közt házasodtak, én például nemcsak a Pallavicini és az Andrássy család leszármazottja vagyok, de felmenőim révén rokonságban állok a Zichy, a Festetics és a Wenckheim grófi famíliákkal is. Szóval elég hamar kiderül előttem, ha vaj van valakinek a füle mögött (nevet).
4. Az egykor a HELLO! magazinnál végzett munkámnak köszönhetően jómagam is megismerkedhettem repatriált arisztokratákkal, akik vagy kisgyermekkorban voltak kénytelenek elhagyni az otthonukat, vagy már nem is itt születtek. Ez a trend még manapság is él, hogy a külföldön biztos egzisztenciával rendelkezők egyszer csak itthon találják magukat?
Aki ugye anno emigrált, az valóban meg tudta kint találni a számításait a nevének köszönhetően. Még ha nem is volt kezdetben semmije, akkor is sokkal jobb helyzetben volt, mint például a dédnagymamám, Andrássy Borbála, akit kitelepítettek egy kiskunhalasi disznóólba. Hogy érzékeltessem, az új környezetük mennyire életidegen is volt ezeknek az embereknek, engedj meg egy anekdotát. A “szobatársa” egy Apponyi grófnő volt, aki útban odafele próbálta tudakolni: “De vajon, hogy fogunk ott teázni?” “Nem hiszem, hogy lesz ott tea, drágám!” – így a dédnagymamám. Ettől függetlenül igyekeztek ezt a lakásnak nem nevezhető helyet otthonossá tenni, lehetőségeikhez képest a helyiek is próbálták őket segíteni. Név nélkül persze, félve a retorziótól, de minden reggel ott volt a friss tej és kenyér a küszöbükön. De visszatérve a kérdésedre, jómagam is beszélek nyolc nyelven, ez nyilván nagy előny, ha az ember külföldön akar érvényesülni, viszont sokaknak visszahúzott a szíve a felépített karrierjük ellenére is, s amikor már lehetett, hazajöttek. Köztük voltak olyanok, akik még itt születtek, például gróf Károlyi László, aki sikeres üzletemberként tért vissza oda, a család egykori fóti kastélyába, ahonnan 11 évesen el kellett menekülnie. Manapság is tartjuk egyébként a kapcsolatot a már végleg külföldön ragadt családtagjainkkal, a családi eseményeken rendre összegyűlünk hol itt, hol ott.
5. Mindig a közérdeklődés középpontjába kerül, ha valaki polgári származással házasodik be egy királyi családba. Látunk pozitív és negatív példákat is, hogyan sikerül megállnia az illetőnek az új közegben a helyét. Ez mitől függ?
Nem azt mondom, hogy nincsenek pozitív példák, de többségben vannak a bukták. (És ugye ezt most csak a modern időkre értem, hiszen régen ez teljes mértékben elfogadhatatlan volt, az én felmenőim közt például soha nem is fordult elő rangon aluli házasság.) Ugye ott van Lady Diana Spencer példája is, akinek szintén nem sikerült benn maradnia a királyi családban, holott főnemesi származású volt, insider, egy earl lánya. Aztán ott van Katalin hercegné, aki polgári származásúként is bele tudott jönni a kerékvágásba – bár az mostanság már szembetűnő, hogy ebbe bele is fáradt az évek során. Aztán látunk egy újabb ellenpéldát, Meghan hercegnét, szerintem ők pár év múlva válni fognak. A királyi családból való kiválásuk sok érvet felszínre hozott pro és kontra, én azonban azt gondolom, hogy ez a személyiségen áll vagy bukik. Kate Middleton éltanuló volt egy tradicionális angol college-ban, amellett ízig-vérig brit, nyilván előnnyel indul egy ilyen kötött pályán, mint egy amerikai sorozatszínésznő. Aki lehet, hogy sok mindent el tud játszani, de ez nem egy szerep, itt nem lehet kimenni a setből, itt 0-24-ben ő a Duchess of Whatever. És nem mondom, hogy ez könnyű, nyilván sokkal egyszerűbb az embernek megállnia a helyét ebben a közegben, ha már kis korától ebben a kötelességtudatban nevelik őt, miként én is tettem a saját gyerekeimmel.
