Az ember könnyen azt hihetné, hogy a régmúltban még azok a nők voltak talán jobb helyzetben, akiket nagy vagyonnal áldott meg a sors. A tények azonban ezt nem feltétlen támasztják alá – pláne abban az esetben, ha valamiért férfi támasz nélkül maradt az illető. Az alábbi három példán keresztül mutatjuk be, hogyan tudtak egyik percről a másikra kipenderülni abból az életből, amelyet addig megszoktak.
Önmagát profin feltaláló özvegyből véres grófnő
Báthory Erzsébetre talán joggal mondhatjuk, hogy az egyik leghíresebb magyar lett a bolygón, története ugyanis két filmet is ihletett – ebből a Julie Delpy rendezésében és címszereplésével készült a híresebb ugye. A kollektív emlékezetben amolyan női Drakula vált a szupergazdag nemesasszonyból, akinek tényleg annyi lehetett minden bűne, hogy túlságosan jómódú volt, és a pénze éppen kapóra jött sokaknak: fente rá a fogát az erdélyi fejedelem, II. Mátyás magyar király, a nádor, és még sokan mások. Férje, Nádasdy Ferenc ugyanis az egyik leggazdagabb főnemes volt, a török ellen vívott végvári harcok legsikeresebb hadvezére. 1604-ben azonban váratlanul elhunyt, feleségére maradt így a többszázezer holdas, a Felvidéktől a Vajdaságig nyúló birtok, amit állítólag sikeresen is igazgatott, jobbágyaival pedig kifejezetten gondoskodó volt.
Férjhez menni újra nem akart, márpedig a kor patriarchális gondolkodása szerint ilyen felállásban ez a mérhetetlen vagyon félig-meddig szabad préda volt. 1729-ben jelenik meg egy jezsuita szerzetes műve, ahol először van megemlítve a híres epizód, miszerint készülődés közben a fésű beleakadt a hajába, amit Báthory egy pofonnal honorált. A szolgálólány vére az arcára fröccsent, letörölvén pedig szemmel láthatóan fiatalabb lett a bőre az érintett helyen. Thurzó György nádor erre építette aztán a vádat és az egész koncepciós eljárást. Bár ekkor már a kínvallatást nem tekintették perdöntőnek, mindenkiből így húzták ki mégis a vallomását, hogy márpedig igazak a pletykák, és a grófnő valóban szűzlányok vérében fürdik, hogy fiatal és szép maradjon. Európa ekkor a boszorkányperek lázában égett, így az olyan triviális tények, miszerint az alvadás miatt vérben fürdeni egyszerűen lehetetlen, nem zökkentettek ki szemlátomást senkit a gondolatmenetéből. Tárgyalás nem volt, így ítélet sem született, Thurzó nádor azonban saját hatáskörében elrendelte a grófnő élve befalazását. A legenda szerint így töltötte utolsó éveit a csejtei várban, ahol 54 évesen hunyt végül is el.
Aki jobban járt, ha kérésre inkább átadja az országát
Catarina Cornaro neve valószínűleg senki számára nem ismerős – maximum azoknak, akik nagy precizitással szemlézik a festményeket a múzeumokban. Ugyanis az egykor I. Katalin néven uralkodó, utolsó ciprusi királynő legszebb, Gentile Bellini által festett portréja épp a mi Szépművészeti Múzeumunkban lóg. Katalin gazdag velencei családból származott, amelynek vagyona főleg abból lett, hogy ciprusi termékeket importáltak az adriai köztársaságba. A család befolyását jelzi az is, hogy négy dózsét is adtak a városállamnak. 1468-ban a fattyú II. Jakab lett a ciprusi király – elűzvén törvényesen uralkodó nővérét, I. Saroltát. Katalin családja addig ügyeskedett, míg elérték, hogy a 14 éves lányt formálisan hozzáadják az új királyhoz. Ez Velencének is kapóra jött, különböző kereskedelmi koncessziókat szereztek meg ezáltal a gazdag ciprusi térségben.
Katalin csak négy év múlva ismerte meg a férjét, akivel újból összeházasodott, immár személyesen is. A frigy rövid volt, a következő évben egy gyors betegségben meghalt a király, és a születendő gyerekük sem sokkal élte túl az apját – a rossz nyelvek szerint a betegség mérgezés volt valójában, méghozzá Velence megrendelésére. Katalin csecsemő fiától megörökölte a trónt, 1474-től uralkodott – jobbára velencei kereskedők ellenőrzése alatt. 1489-ben azonban hivatalosan is véget ért a színjáték, értésére adták, jobban teszi, ha lemond a vagyonáról a Velencei Köztársaság javára, amely ezen gyarmatával jelentősen megerősítette a földközi-tengeri befolyását. A leírások szerint a búcsúra kisereglett nép és Katalin is sírt, miközben felszállt Famagustában a hajóra, amely új otthonába vitte: a venetói Asolóba, amelynek úrnője lett – némi kompenzáció gyanánt. Az észak-olasz kisvárosban pezsgő irodalmi élet alakult ki később a vezetése alatt.
Mátyás király átvágott felesége, aki halálos ágyán a nemlétező vagyonáról is rendelkezett
Mi magyarok sokat köszönhetünk a nápolyi Trastamara-házból származó Aragóniai Beatrix királynénknak, Mátyás király második feleségének. Magyar földön ugye az ő kísérete honosította meg a reneszánsz eszméket, Beatrix is támogatta a művészetet és az új korstílus elterjedését. Szülőhazája, a Nápolyi Királyság a kontinens egyik legfontosabb állama ekkoriban, a világraszóló lakodalom így elvárt volt: egyes számítások szerint az akkori éves cseh GDP-vel megegyező összeget költött Mátyás király az esküvőre, hogy boldognak lássa a feleségét. A sikert sikerre halmozó férj mellett nyilván az is volt, csodaszép paloták (pl. a visegrádi vagy a budai) épültek, Mátyás hirtelen halálával azonban minden összeomlott számára. Éppen ezért is volt érthetetlen a rosszindulatú pletyka, miszerint mérgezés történt, és az ő keze volt a dologban. Az akkori magyar jogrend szerint ugyanis a királyné minden befolyása és vagyona a férjétől ered, szóval ha valakinek, akkor Beatrixnak állt leginkább érdekében, hogy Mátyás bizony 100 évig éljen.
A tragédia után az özvegy királyné is beszállt a játszmázásba. Mátyás törvénytelen fia, Corvin János ellenében magának követelte a trónt, ez ügyben pedig szövetkezett a későbbi II. Ulászlóval. A fiatal királyjelölttel titokban házasodott össze, Bakócz Tamás esztergomi érsek azonban szándékos formai hibát csempészett bele a házasságlevélbe – amit csak megspékelt, hogy Ulászló előtte még nyilatkozott is róla, hogy sosem fogja elismerni a frigyet, lévén Beatrix nem tudott Mátyásnak sem gyermeket szülni. Ulászló még a nászéjszaka előtt lelépett, és később is csak tanúk jelenlétében volt hajlandó találkozni a feleségével. Beatrixban csak az 1492. évi országgyűlésen tudatosult, hogy átverés áldozatává vált, a házasság csak a trónigényhez volt fontos, és ezt rajta kívül soha senki nem is gondolta másként. Anyagi helyzete közben egyre csak romlott, ráadásul még gúny tárgya is lett, miután a pápa felbontotta a frigyet. Kénytelen volt hát hazamenni, ahol bátyja, IV. Frigyes nápolyi király az Ischia szigetén lévő várban helyezte el, majd később a nápolyi Castel Capuano várkastélyba költözött át. Életének ebben az időszakában az egykor hatalmas pompához szokott királyné teljesen családtagjai anyagi segítségére szorult, halálos ágyán azonban végrendelkezett, és szétosztotta csak gondolatban létező özvegyi járandóságát az őt ápoló rokonok közt – amelyért haláláig küzdött, de természetesen soha sem érkezett egy lyukas garas sem a Magyar Királyságtól.
Fotó: A grófnő c. fim imázsfotója
2021. február 22.
