Az elmúlt hétvégén abszolváltam az idei év első étteremtesztjét, amely bevallom, már az ünnepi időszak óta fúrta az oldalamat. A prominens, Duna-parti luxusszálloda persze nem éppen újonc a brunch műfajában, régi hagyomány ez már náluk, de a karácsonyi időszakban még egyet csavartak rajta, s Diótörő-tematikával fűszerezték tovább, azaz a bőséges kínálatot még megfejelték némi zenével és balettal, én pedig roppantul sajnáltam, hogy olyan zúzósra sikeredett számomra az év vége, hogy álmodni sem mertem arról, hogy időt szakíthassak rá. De ami késik, nem múlik, ígymost végre megtapasztaltam az élményt, ami olyan nagyvonalú, hogy egyébként egyáltalán nem hiányozik még plusz egy főnek Csajkovszkij az asztalunknál. Mondom is miért nem!

Az első impulzus, amikor az ember belép a brunchnak otthont adó Corso Étterembe, hogy wow, na ezt a választékot lehetetlen lesz végig kóstolni! (Ez a feltételezés pedig a gyakorlatban is igaznak bizonyul majd, szeretnék mindenkit megnyugtatni.) A másik érzés, ami rögtön hatalmába kerít, hogy milyen nagypolgári feeling lengi körül az egész helyet. A berendezés és a kilátás is nagyban megtámogatja ezt, amelyre én magam, mint a témában nem éppen zöldfülű is csak később jöttem rá, miközben a miliőhöz kellően hozzászokva, komótosan kortyolgattam a Louis Roederer Brut Premier champagne-omat. Merthogy először elkápráztatja (mi több, inkább felfalja) az embert a panoráma, ahogy a Budavári Palota szinte megkérdezi, van-e még egy szabad hely az asztalunknál. A Corso Étteremben nem értik a szókapcsolatot, hogy rossz asztal, mert ilyet lehetetlenség foglalni, mindenhonnan pazar kilátás nyílik a túlpartra és a várnegyedre, csak vigyázzunk, nehogy idejekorán jóllakjunk vele! No, de vissza a beltérhez még egy pillanatra! Két fogás közt meg-megpihenve azon méláztam, vajon hogy lehet, hogy ennyire megnyugtató érzés itt csak úgy lenni – holott éppenséggel nem voltak kevesen, azaz a nyüzsgés konstans volt. A foncsorozott tükörrel beborított falak, az éppen mellettünk lévő klasszikus tálalószekrény, a profi és roppant illedelmes személyzet és a sok törzsvendég így együtt kétségkívül képes arra, hogy utaztassa az embert, s csak az ébreszt fel az éber álmodból, ha a hatalmas kirakatüvegeken kitekintesz. A következő kételyt ezzel kapcsolatban majd a nemzetközi klasszikusoktól roskadozó svédasztal ébreszti az emberben, lássuk is akkor!

Egy ilyesféle tesztet olyan szempontból mindig nagyon nehéz gasztroaspektusból megírni, hogy a menü nagy részét az olvasónak már esélye sincs megkóstolni, lévén hetente változik a kínálat, bár sajtokban vagy a side dishekben nyilván kevesebb a mozgás. Arra viszont mindenképpen jó, hogy kedvet ébresszen, hiszen a minőség változatlan, a meglepetésfaktor pedig csak még izgalmasabbá teszi az élményt. Mi egy marhahúslevessel kezdtünk (volt még betyár- illetve gombakrémleves), amelyben különösen tetszett, hogy olasz típusú tésztát használtak egy kis fricskaként, megmentve ezzel a műfajt az unalomtól. No, és akkor el is érkeztünk a hideg előételekhez, ahol az ember először kényszerül arra, hogy prioritási sorrendet állítson fel, és erős szűrőket alkalmazzon, mert olyan széles a választék, hogy csupán ezzel jól lehet lakni már akkor is, ha mindenből csak egy darabot eszünk. Bevallom, én is most innen, a brunch honlapjáról puskázom így írás közben, mert lehetetlenebbnek éreztem bemagolni a kínálatot, mint amikor egy hét alatt kellett megtanuljak X db verset a klasszikus magyar irodalomtörténet vizsgára az egyetemen.

Az előételes szekciónál található a salátabár, azaz minden olyan alapanyag, amellyel az ízlésünk szerinti diétás fogásunkat avagy köretünket el tudjuk készíteni. Terrine-ek, marinált- és grillzöldségek, libamájpástétom, de itt kaptak helyet a pékáruk is, amelyek mellett a hatalmas, sókristályos vajrolád tényleg nagyon franciásan mutat. A gyümölcsök egy emeletes állványon várnak minket á la natur avagy megpucolva, szeletelve, mellettük a sajtszortimenttel, ami különösen a lágy, karakteres francia fajtákban erős – én imádtam. Rögtön mellette találjuk a szusipultot, amelyet a Wasabi biztosít a szállodának. Lazacos, avokádós és tintahalas maki, lazacos és füstölt tofus nigiri, és még egy párféle, ami épp elég, ha valaki igényli ezt a műfajt is. Bár én utólag picit megbántam, mert ilyet az ember bármikor ehet szinte bárhol, és kár lenne a roppant izgalmas főfogásoktól elvenni a helyet.

Sajnos én nem voltam ilyen előrelátó, így jó pár olyan fogás kimaradt, amelyekre egyszerűen egyáltalán nem maradt kapacitásom (párolt bárány gyöngyhagymás jus-vel, Bourbon-mártásos lazac tigrisrákkal, Szent Jakab-kagyló vaníliás karfiolpürével, Stroganoff bélszín), de amit választottam, azzal nagyon meg voltam elégedve. Annyira nem vagyok a birkahús nagy barátja, de a bárányborda mentaszósszal szinte teljesen zsírmentes volt, én egy nagy piros pontot adtam neki, az aszalt meggymártásban érkező szarvasgerinc pedig szétomlott az ember szájában úgy, ahogy kell. Szerettem a kacsacombot is, illetve a tésztában sült zöldséges borjúszűzt is libamájmártással. Tetszett, hogy a konyha a köretekben is igyekezett újító lenni, lásd. az édesburgonyapürét, spárgás gratint vagy a narancsos-sárgarépás rizottót.

Nos, mivel elég édesszájú vagyok, így egy étkezés fénypontja számomra mindig a desszert. Ezt a pillanatot ezúttal is nagyon vártam, pláne, hogy pont elégszer szemeztem elvonulóban oda-vissza a rebarbarás crumble-lel vaníliasodóval – nekem ez volt a best. Illetve kifejezetten ízlett még a narancsos túróalagút és a szó szerint habkönnyű karamellás mini tarte is. Többet egyszerűen már nem tudtam bevállalni, ilyenekről, mint csokiszökőkút vagy pisztáciás pohárdesszert már nem is álmodtam. 😀 Az InterContinental vasárnapi brunch-csa tényleg nem egy alkalmas sztori, ezt nyugodtan kijelenthetjük. Ezt az is megtámogatja, hogy a szálloda minden hónapban más champagne házat mutat be itt – már ha ezt a csomagot kérjük. (Ugye emellett van még Gourmet-csomag is, ott hazai pezsgő váltja ki a franciát.) Szóval én amondó vagyok, hogy érdemes időnként úgy kanyarintani a hétvégét, hogy a lustálkodós vasárnap dél és három óra közt itt találjon bennünket. Miként egy vérbeli nyugat-európai burzsoát.

Fotók: saját és PR