A múltkori, ilyesmi témájú posztra érkezett megerősítő feedbackek hatására jöjjön hát egy újabb múltba révedés, ezúttal vázlatos formában! Hasonlóképpen a korábbihoz, itt sem konkrét példákat szemezgettem ki a történelemből, hanem inkább általános szokásokat vettem górcső alá, amelyek teljesen mindennapos momentumai voltak az életnek, mármint az 1400-1800-as évek burzsujai számára persze. Tehát miközben olvasgatjátok e pontokat, gondoljatok arra, hogy többszáz évvel ezelőtt semennyi érdeklődésre sem tarthatott volna számot e cikk, olyannyira triviális dolgokról lesz a következőkben szó. (Update: mivel bitang hosszú lett a poszt, ezért utólag ketté szedtem, itt találjátok a második részét!)

1.Na szóval, legutóbb beszéltünk róla, hogy bár a paróka nagyon praktikus és olykor igencsak látványos ellenszere volt a zsíros hajnak, azonban kész luxus lakóparkként funkcionált az élősködők, elsősorban a bolhák és a fejtetvek számára. Versailles-ban így az etikett arra is kitért, hogyan illett stílusosan vakarózni társaságban: csakis elefántcsont- avagy nemesfém fejvakaróval. Királyi rendelet tiltotta ellenben, hogy a társas vacsorákon a vendégek egymás tányérja fölé hajoljanak, beleszórva így bolháikat az asztaltársuk ételébe.

2.Persze volt az úgy, hogy a sok finomságból csak a királyi pár falatozott, mindenki más meg állva nézte a műsort az ajtóból. Na, azért nem mindenki, csak akinek joga volt jelen lenni a királyi étkezések során – ami igen nagy kegy volt például a francia udvarban. Miképp az is, hogy reggelente ki öltöztetheti fel mondjuk a dauphine-t (trónörökösnét). Ahogy Sofia Coppola remek filmjéből is megtudhattuk, mindig a legmagasabb rangú hölgyet illette meg a jog a teremben, hogy a szolgálótól átvett ruharabot segíthessen feladni, ez a szerep pedig a meg-megjelenők rangja szerint módosulhatott akár percről percre. Ilyesmi főnemesi kiváltság volt jelen lenni a friss házaspár ágyba fektetésekor (=nászuk megáldásakor) is, de a kulcslyukon keresztül kukkolni (hogy mi történik ezután bent), már csak a családtagoknak volt a reszortja. Királyi szülés esetén is ott tolongott a hálószobában az udvar krémje, a megtiszteltetésen túl ennek ugye az volt a gyakorlati haszna, hogy több szem többet lát: azaz nem lehetett kicserélni a halva/betegen/netán lánynak született gyereket egy másikra. Ilyen formán az arisztokrácia feladata volt a “szülési procedúra tisztaságát” szavatolni, tanúsítani a jövendő uralkodó legitimitását.

3. A publicitásnak egy további érdekes válfaja volt a potencia bizonyításának kötelezettsége az urak számára. Ugye a polgári házasságkötés bevezetése előtt válni gyakorlatilag lehetetlen volt egy katolikus számára, ahhoz minden esetben pápai engedélyre volt szükség. Amit azonban a Szentatya sokszor nem adott meg – őt is kötötték ugye a szabályok, avagy a politika. Milyen lehetősége volt hát egy főnemesi származású nőnek, ha mégis válni akart? Elég volt csak kitalálnia azt, hogy a házasság nem lett elhálva (ez de facto a házasság érvénytelenségét jelentette), mivel a férje nem tudja teljesíteni házastársi kötelezettségét az ágyban. Mivel akkoriban a burzsujoknál a házasság a legjobb eszköz volt a nagy vagyonok egyesítésére, amelynek záloga ugye a (bőséges) gyermekáldás volt, egy impotens férj igenis válóoknak számíthatott – de csakis abban az esetben, ha a házasság nem került elhálásra az esküvőt követően. A protokoll szerint az orvosi vizsgálatot ilyen esetben követnie kellett egy bizonyítási eljárásnak is, amikor egy bizottság előtt kellett számot adnia (a sokszor hamisan) megvádolt férjnek (a felesége közreműködésével persze), hogy márpedig képes az erekcióra. Nos, azért vadidegenek előtt ez nem kis teljesítmény, az eredmény borítékolható volt a legtöbb esetben, s ezt a “koncepciós pert” összehívó illetékesek is jól tudták. Az egyik leghíresebb ilyen eset pont a Vatikánban történt, amikor is VI. Sándor pápa (Rodrigo de Borgia) érte el ezzel az eszközzel, hogy lányát, Lucreziát elválasszák a pesarói hercegtől, aki a legfőbb ellensége, Caterina Sforza szövetségesévé vált időközben.

4. Persze, a legtöbb esetben nem is nagyon volt játéktér a pártalálást illetően, régen ugyanis gyakorta már kisgyerekkorban eljegyezték egymással a főnemesi házak sarjait. (Minél gazdagabb családból származott valaki, annál rosszabb kilátásai voltak a szerelmi házasságot illetően.) Ez a rang- és vagyonalapú szerződés sokkal inkább a házasság előszobája volt, mintsem manapság, nem volt szokás csak úgy ok nélkül felbontani azt. Királyi családok esetében nem volt ritka a “távesküvő” sem, amikor a gyerek vőlegényt egy megbízottja (általában az adott országba delegált nagykövet) helyettesítette a lányos országban megtartott esketésen. A kép elég groteszk lehetett, ahogy a kislányként oltárhoz vonuló ara és egy idősebb férfi “esküszik egymásnak örök hűséget”.

5. A fentebbi szokás azért is alakulhatott ki, mivel ekkoriban ugye minden útra kelés baromi fárasztó, kényelmetlen és veszélyes volt, akár lovon, akár hajón, akár hintón történt. Az akkori emberek kétszer is meggondolták, hogy útnak indulnak-e, a szegényebb rétegek nagy része például sose hagyta el a szülőföldjét – persze, meg sem tudták volna fizetni a kezdetleges lehetőségek szűk tárházát. Egy arisztokrata sem szórakozásból utazott sokszor, hanem mert ellenőriznie kellett az egymástól távol eső birtokait avagy a királyi székhelyen, az udvarban akadt dolga/üzleti ügye. A banditáktól tartva ők általában nagy kísérettel utaztak, és a sors iróniája, hogy szinte ingyen tehették ezt, köszönhetően annak, hogy sokáig még a postakocsi/delizsánsz hálózat sem volt kiépülve, a döngölt földutakon két város közt még csak egy fogadó sem várta a pihenésre vágyókat. Ezért egy arisztokrata kastélytól kastélyig utazott általában, ahol egész kíséretével együtt ingyen szállásolta el a másik főnemes, gyakran pihent lovakat is adva az utazók alá – netán új hintót, ha valami meghibásodott a vendég sajátján.

Folyt köv. itt!

Fotó: Filmkocka a Marie Antoinette c. filmből