Itt lennék akkor a második epizóddal, az első felét a posztnak itt tudjátok elolvasni!
6. Bár a rangok és a titulusok mindig is nagy jelentőséggel bírtak a főnemesség, így az egész társadalom számára, igazán a XIX. század végén és a XX. század első felében tombolt a “rangkórság” – kivált Magyarországon. Azaz, ha valaki nem akarta magát outsiderként (mondjuk művész, hivatalnok vagy értelmiségi lévén) rövid úton az elit társaságon kívül találni, igyekeznie kellett minden előkelőséget a helyes megszólítással illetnie. A bárói/grófi/hercegi ranghoz kalibrált Kegyelmes, Méltóságos avagy Nagyságos úr eltévesztése könnyen eredményezhette, hogy a következő vacsorára már nem érkezett meghívó, ez ugyanis súlyos sértésnek és faragatlanságnak számított.
7. Két jelnyelv is kialakult az előkelők körében a múltban, amit az egyes korszakok (álszent) prüdériája indokolt. Az egyik ilyen az úgynevezett szépségflastromok kódrendszere volt. Ezek a kis fekete, valamilyen anyagdarabból kivágott tapaszok kezdetben a himlőhegeket voltak hivatottak álcázni, később azonban mást-mást üzenhetett a világnak azzal a használó, hova is tapasztotta a szépségpöttyöt. A száj sarkában például a csókos kedvet jelezte a publikumnak. Később olyannyira elszabadult e divat, hogy a közmegegyezés erényes nőn (vagy férfin) maximum egyszerre három darabot tartott illendőnek. A másik metakommunikációs nyelv eszközévé a legyező vált, itt pedig minden mozdulatnak jelentősége volt. Látványosan földre ejtett legyező esetén például nem reménykedhetett semmiben a szerelmes fiú.
8. Könnyen azt gondolhatnánk, hogy a modern gyógyszerek és védőoltások előtt még annak volt nagyobb esélye a túlélésre, aki gazdagabb volt és az elitbe tartozott. Nos, nem is tévedhetnénk nagyobbat ennél! A szegények a húst nem engedhették meg maguknak, annál több friss idényzöldséget és gyümölcsöt ettek (a vidéken élők, persze). Egy főnemes asztala ellenben csak úgy roskadozott a jobbára vörös húsoktól és az alkoholtól, nem volt aztán nagy meglepetés a köszvény és a májcirózis becsöngetése. A vidéki parasztságnak általában nem kellett részt vennie a hadjáratokban (ki művelte volna akkor a földet ugye), míg az uraságnak el kellett vinnie a saját bandériumát, ha az uralkodó csatába hívta. A táborok pedig melegágyai voltak a különböző járványoknak (pestis, tífusz, vérhas, lepra, stb.), miképp a nagyvárosok is, ahol egy arisztokratának illett azért a téli időszakot ott töltenie a családjával. A nemesek városi palotáiban tartott bálok remek alkalomnak bizonyultak a vírusok és baktériumok kicserélésére is. De nem mindig csak a díszes termek adtak otthont a mulatozásnak, hanem a kétes hírű helyek dettó (azaz a bordélyok), ahol szintén sok kékvérű tette tiszteletét, majd szedte össze a szifiliszt és egyéb nemi betegséget. Az erkölcseiben sokszor szilárdabb, egyszerű embereket az ilyen gondok sem igen nyomasztották.
9. Ez után a pont után másképp fogjuk értékelni a Ludas Matyit, az biztos. Hiszen nemcsak annyiról szól ez a történet, hogy az igazság (no meg a furfang) győzelmet arat a galádságon, a szegénylegény a kapzsi földesúron, hanem van egy olyan vetülete is, hogy ahogy Matyi elégtételt vesz Döbrögivel szemben (háromszor is), azt még maga a király sem merte volna meglépni. Miért is? Merthogy a nemes teste érinthetetlennek számított, még az uralkodónak sem állt jogában nemeslevéllel rendelkező személyt megkínozni avagy veréssel megbüntetni (bizonyos korokban és országokban legalábbis). (Később ugye ez úgy módosult, hogy urat nem lehetett például felakasztani főben járó bűn esetén sem, csakis főbe lőni.) Érdekes vetülete a dolognak, hogy ez a kiváltság a nőket is megillette (de a gyerekeket nem!), azaz elvileg tiltott volt a családon belüli erőszaknak bármilyen formája. A társadalom felsőbb körei elítélték azt a férfit, aki verte a feleségét, s bár a válás kérdése kényes volt ebben az esetben is a nyilvános szégyen miatt, a különköltözést (netán a visszatérést a szülői házba, avagy a testvér háztartásába való áttelepülést) elfogadta az elit. De ilyen esetben a nőnek abszolút jogában állt bírósághoz is fordulni, és mivel a jog úriemberhez és úriasszonyhoz méltatlannak fogta fel a fizikai bántalmazást, a bírák általában elválasztották a feleket. Ez egyúttal komoly anyagi érvágást is jelentett a férjnek, a hozomány visszaadását és a feleségtartás havi fizetését vonta maga után. A nemesi test szentségét érzékletesen illusztrálja az egyik spanyol király esete, akinek a ruhája – túl közel ülvén a kandallóhoz – tüzet fogott, így olyan súlyosan megégett, hogy röviddel később belehalt a sérüléseibe. Nem úgy történt az eset, hogy egyedül ült volna segítő kéz híján a teremben, hanem pusztán senki sem mert az ott lévők közt hozzáérni. Az udvari etikett ugyanis pontosan meghatározta, ilyen esetben melyik grandot illeti meg a kegy, őt meg egyszerűen nem találták meg a palotában.
10. Utolsó pontunkban a XIX. század végi-XX. század eleji mágnások napirendjéről ejtünk pár szót, ami merőben elkülönült a dolgozókétól, így a mai emberétől is. De ez teljesen normális volt így! Mivel majd’ minden estére jutott valami társasági összejövetel, amelynek olyan hajnali egy óra körül lett vége (és innen még az urak esetleg továbbmentek kedvenc mulatójukba, a nők ellenben szigorúan hazatértek), így a felkelés reggelente elég nehézkes volt, a főnemesség kb. 10-11 óra tájban ébredt, ki-ki a saját lakosztályában, amit egy nagyon szolid harapnivaló követett otthon az étkezőszalonban, majd villásreggelizni (ezzel lebonyolítva a napi első találkozójukat) olyan 12-13 óra tájékán ültek be kedvenc, elegáns éttermükbe. Ezután a férfiak ügyeket intéztek, az érdekeltségeikkel foglalkoztak, netán politizáltak, míg a nők a háztartást vezették (azaz a cselédek munkáját irányították), netán kézimunkáztak, olvastak avagy ötórai teázás apropóján vizitáltak egy baráti családnál, kiállításra jártak, jótékonysági egyletekben védnökösködtek, stb. A házaspár valószínűleg leghamarabb az este 7 órai ebédnél (!) találkozott egymással először aznap, ekkor beszélhették meg, kivel mi történt. Az estebéd előtt volt arra is alkalom, hogy a dajka/nevelőnő behozza egy rövid időre a gyerekeket, akiknek szintén ilyenkor volt alkalmuk mesélni szüleiknek a történésekről, a tanulmányaikról. Az étkezés végeztével pedig neki is fogtak készülődni az esti kimenőre – ne felejtsük el, hogy abban a korban járunk, amikor minden alkalomra más outifitet illet felvenni, nem ment így ritkaságszámba akár a napi négy átöltözés sem, a hölgyeknek külön-külön sminkkel, frizurával, amelyben a komorna tiszte volt segíteni. A társasági élet központja a napi szintű színház/operalátogatás, majd az azt követő vacsora volt, amelyet valamelyik család adott a városi rezidenciáján olyan este 11 óra tájékán. A vidéki, birtokos nemesség élete természetesen sokkal nyugalmasabb mederben zajlott, a vidéki kastélyokban nem volt napi szintű összejárás, így sokkal hasonlóbb is volt a napirend a maihoz: előbb feküdtek és keltek a gazdagok is. Persze, sokan csak a nyarat töltötték az uradalmukon, télre (a báli szezonra) kinyittatták a fővárosi palotájukat, és rájuk is ez a” mókuskerék” várt, ami azért üdítő színfolt is volt egyúttal az unalmas vidéki élethez képest.
Remélem tetszett ez a nem is túl rövid összefoglaló, biztos lesz még ilyesmi a jövőben! 😉
Fotó: Filmkocka a Marie Antoinette c. filmből
