A budai vár legelegánsabb szállodájának, a Hilton Budapestnek az éttermét már korábban is teszteltük, igaz, akkor a Sunday Brunch ajánlatukat, amely természetesen még mindig várja a vasárnapi kiadós villásreggelik/korai ebédek rajongóit. Most azonban a tavaly november végén megújult á la carte menüjüket vettük górcső alá, amely ebéd- és vacsoraidőben is várja mindazokat, akik szép környezetben, pazar panoráma mellett próbálnák ki, mit alkot mostanság a hotel konyhája – immár Kanyó András vezetésével. Véleményünk szerint az étlap nagyon jól összerakott: bár minden elfér egy papírlapon, az embernek mégis az az érzete, hogy alig tud választani mindebből – persze, ki mondta, hogy nem lehet rendszeresen vissza-visszatérni? Az is megtalálja itt magát, aki a hagyományos magyar konyhát szereti, de az is bőségesen tud miből szemezgetni, aki a könnyedebb fogásokat és a nemzetközi ízeket kedveli inkább. Örömmel fogadtuk így mi is el a hotel meghívását, lássuk is akkor a mi kedvenceinket!

A bádogvödörben felszolgált kenyér és vaj után mi egy előételre és egy levesre voksoltunk nyitányként, és egyikben sem csalódtunk, sőt! Nyilván az ember nehezen bújik ki önmagából, a személyes preferencia elég makacs dolog – még egy tesztanyag megírására készülvén is. Szóval ha van az étlapon, akkor ezt a kettőt mindenhol kipróbáljuk: a sütőtök krémlevest és a liba/kacsamáj patét. (Nem tehetünk róla.) Ebben azonban van előny is, mégpedig az, hogy elég reprezentatív a kutatási mintánk a témában. Az egész vacsorából a legszebb vizuális élmény a házi brióssal és vilmoskörte csatnival szervírozott kacsamáj paté volt. Bár jellegéből adódva ez akár lehetne egy jó tömény, sós massza is, mégis lágy volt és nem tolakodó. Remekül passzolt mellé a nem agyoncukrozott csatni és a könnyű tészta is. Egyszóval, szerettük, na! A leves viszont igazi meglepetés volt a tekintetben, hogy tejszín nem került bele, csak a színtiszta, tökmaggal megszórt és tökmagolajjal meglocsolt pürésített sütőtök velő. Hozzá pedig parmezánropogós jár, amit élvezet ebbe bele-beletunkolni. Klassz, hogy valahol így képzelték el ezt a fogást, mert ez így nem jön szembe máshol, az biztos.

A főételek közül az egyik az ugyancsak szinte mindenhol kipróbált kacsamell volt. Téli időszakban ezt ugye előszeretettel párosítják gyökérzöldségekkel, itt most paszternákpüré mellé a köret. Ezt a kombinációt egyszer máshol is próbáltuk már, itt azonban ne arra készüljünk, hogy a püré jellegtelen mellékzönge lesz csupán. Tisztességes fehérrépás íze van ám neki, az az össze nem téveszthető fajta. Így aki már kisiskolásként is olimpiai aranyat kapott volna azért, hogy milyen gyorsan tudja a levesestál szélén nyájba rendezni a fehérrépát, az ne ezt válassza. A többieknek azonban egy ízorgia lesz. Érdekes, hogy a szerepek ennél a fogásnál mennyire megcserélődtek: az édesnek és dominánsnak várt vörösboros aszalt szilva itt éppen hogy tartozkodó, engedi érvényesülni a rózsaszínre sütött, de szaftosra hagyott moulard fajtájú házikacsa húsát. A másik ételünk egy argentin bélszín steak volt, amelyet zöld salátával és zöldbors mártással, valamit egy kosár hasábburgonyával szervíroznak. A hús porhanyós, ízgazdag, azaz pontosan azt hozza, amit a méltán híres dél-amerikai gulyáktól várunk. Desszert gyanánt a klasszikus créme brulée-t és a chia pudingot próbáltuk. Utóbbit laktózérzékenyek is fogyaszthatják, lévén kókusztejjel készül, a tetejére pedig perui mangókompót kerül. Ez sem az a gejl fajta, csakis az egyszerű természetes zamat – ami a fentebbiek fényében úgy tetszik, az új konyhafilozófia védjegye is egyúttal.

Fotók: PR (Kaunitz Tamás és Pintér Árpád)
2022. március 20.