Ha jártatok már Londonban, felvetülhetett bennetek a kérdés, vajon a XIX. században nem találtak egyetlen városképi szakembert sem? Avagy miként lehetséges, hogy az egyik utcában még a jellegzetes, fehér oszlopos palotasor van, rögtön mögötte vagy kettővel odébb pedig mintha egy angol kisvárosban találnánk magunkat. A kockaköves zsákutcákban gyerekek játszanak, a szomszédok békésen boroznak az ajtók elé kitett székekben. Az utcatáblák azonban felkelthetik a gyanúnkat, ugyanis a nevek második tagja mindenképpen az, hogy: Mews. Ebből a legtöbb a Hyde-park környékén található, főként a Hyde Park Gardens, Mayfair, Marylebone és Belgravia városrészekben, de a kb. 11 000 darab ingatlanból jut azért a többi elegáns negyednek is a Royal Boroughs of Kensington and Chelsea kerületben. A mewsok egy- vagy kétszintes házikók, amelyeket a XIX. századi elegáns lakónegyedek felhúzásakor istállónak illetve kocsiszínnek építettek, később pedig garázsként funkcionáltak. A földszinten voltak a lovak, az emeleten a lovászok és kocsisok, később a sofőr lakott – esetleg a személyzet egyéb olyan tagja, akinek már nem jutott hely a palota tetőterében lévő cselédszobákban. Ez a szeparációs módszer egyébként azért is volt sokkal praktikusabb a kontinensen bevettnél – ahol vagy a villa kertjében voltak a melléképületek, vagy a palotával összeépítve -, mert nagyon hatékonyan mentesítette az előkelőket a szagok és a zajok elviselésétől.
Mint ezen – az egyébként eladó ingatlant bemutató, lásd. itt – látványterven is jól látszik, senkit se tévesszen meg az utcai látvány! A mewsok ugyanolyan jól bővíthetők lefelé, mint bármely más londoni ingatlan, lehet belőlük akár iceberg-típusú házakat is fabrikálni.
Az ötlet, hogy erről a központi lokációja révén nem ritkán 2 milliárd forintnál is drágább, átlagban 1200-1500 nm-es ingatlantípusról írjak nektek, onnan jött, hogy reggel nekifogtam a Netflix négyrészes dokujának Jeffrey Epsteinről. Barátnője és madamja, a híres londoni socialite, Ghislaine Maxwell is egy ilyenben lakott még az eltűnése előtt – már amikor a brit fővárosban tartózkodott. Az ember azt gondolhatná, hogy aki ezekben a kert nélküli házikókban szeretne élni, az nincs túl jól eleresztve, pedig ez pont, hogy nem igaz – ugye Madonna és Guy Ritchie londoni otthona is egy mews volt. A gazdag araboknak és az orosz oligarcháknak valóban nem elég grandiózus és reprezentatív opció, de egy jómódú angol simán választja például lakóhelyéül. Kivált az idősebbek szeretik, akiknek már van egy nagy vidéki birtokuk, és nem akarnak feltétlenül kertet, ellenben pont, hogy a centrumban szeretnének lenni, és a garázs is mindig jól jön. Nyilván a mewsnak abszolút vannak hátrányai is. Kis belmagasság, díszítetlenség és relatíve szűk terek jellemzik, ha rögtön a főépület mögé sikerült berakni, akkor nincs is ablak a hátsó traktusán – lévén az egykori urak nem akarták, hogy a kocsis rálásson a privát kertjükre. Szóval az elit társaságot egy ilyen ingatlannal biztos nem tudja elkápráztatni az ember, hiába fizetett ki érte egy vagyont, de hát nem is erre a célra építették. (Maga a szó egyébként a Buckingham-palota melletti királyi istállók nevéből – Royal Mews – jön.) Egy újdonsült mews-tulaj egyszer még egy elefánt számára kialakított karámot is talált az egyikben a felújítás és átalakítás előtt! Bár minden csak viszonyítás kérdése! Chelsea-ben és Knightsbridge-ben kóricálva az ember csak pislog, milyen luxuslakások vannak kialakítva az egykor konyhai- és kiszolgáló helyiségekként funkcionáló alagsorokban (basement) is, ahova a Nap még csak soha be sem köszön, és budapestiként nekünk a szuterén mondjuk a no way kategóriába esik, mint a legolcsóbb és legrosszabb lakástípus. Ennél egy mews határozottan jobb választás szerintem, még ha az ember tudja is valahol, hogy a rahedli pénzért igazából vett egy istállót. 😀
Fotók: Doone Silver Kerr
