A vagyonát és a társadalmi helyzetét az elit mindig is szerette tárgyakkal kifejezni – nemcsak önmagán, de bizony az otthonában is. Ez utóbbinak szerepe ugyanis a korábbi évszázadokban teljesen más volt, mint manapság: nem az a hely, ahonnan jó kizárni a világ zaját, ahol magunk lehetünk a családunkkal, amolyan bensőséges kuckó, hanem éppen ellenkezőleg! Egy jómódú családtól elvárt volt, hogy rendszeresen vacsorát, netán teadélutánokat adjon a társaságnak, az otthon így komoly reprezentációs funkcióval is bírt. Nyilván ehhez mérten is kellett berendezni, nem sajnálva ki belőle semmit. A kristálycsillárok, velencei tükrök, kínai porcelánok és egyéb csecsebecsék mellett volt azonban néhány olyan dekorációs tárgy is, amelyek láttán ma már kikerekedne a szemünk.  Méghozzá joggal!

Méregdrága babaházak felnőtt nőknek

Hogy ezeknek a 15-20 000 guldenba kerülő, robosztus, szekrényszerű daraboknak (lásd. fent!) mi is volt az értelme, ahhoz muszáj picit górcső alá vennünk, hogyan is zajlott az élet a XVII. századi holland aranykorban. A fiatal, protestáns köztársaságban sok volt az írott és íratlan intelem, ami az erkölcsöket szabályozta. Az egyik ilyen, hogy kerülni kell a földi hívságokat, a fényűzés ugyanis az “eretnek pápisták” sajátja. Pont ezért olyan puritánok kívülről a holland házak, a sima téglahomlokzatok ugyanakkor csodás beltereket rejtettek, amelyek a babaházak műfajának is táptalajt adtak. A világkereskedelem középpontjában a hollandok roppantul meggazdagodtak, így nem volt ritka, hogy a módosabb kereskedők egy ilyen bútordarabbal lepték meg arájukat nászajándék gyanánt. Ez hatalmas meglepetés volt, ennyi pénzből ugyanis egy átlagos család egy évig is meg tudott élni, egy kiegészítőkkel feltöltött darab pedig egy teljesen berendezett ház árával vetekedett – s nem ám a külvárosban, hanem a csatornaparton, ami a legelőkelőbb lokációnak számított akkoriban. Persze, pont az volt ebben az izgalmas, hogy a sokszobás “ingatlant” a tulajdonosának, a ház úrnőjének kellett berendeznie, és megrendelni minden bútort és egyebet a helyi, erre szakosodott kézművesektől. És ezt sem úgy kell elképzelni, mint manapság, amikor az ember lánya berendezi a Barbie-házát műanyag kiegészítőkkel. A legdrágább anyagok felhasználásával készültek ezek a miniatűr darabok, a porcelánváza valóban kínai volt, a kaltika meg ezüst, a tapéta természetesen hernyóselyem. Ez az időtöltés lekötötte a finom hölgyek energiáit, akik egyúttal úgy is érezhették, hogy valami végre tényleg az ő kontrolljuk alatt van ebben a szigorúan patriarchális rendszerben. Az egyik leghíresebb darab a fenti képen is látható, Petronella (Oortmann) Brandt babaháza, amelynek már a kortársak is a csodájára jártak, és egyike a ránk maradt, öt ilyen míves bútornak.

Ha lepuffantasz valamit, készíts belőle bútort!

Balra a walesi hercegné kedvenc papagája, mint gyümölcsöstál és váza a Sandringham-palotából, jobbra a walesi herceg által lelőtt medve, mint lerakóasztalka a Marlborough-házból

Gondolták ezt a viktoriánus Angliában, ahol nem elégedtek meg azzal, hogy a vadászatoknak szimpla kitömött állatokkal vagy trófeákkal állítsanak emléket, de szinte muszáj volt valami bútort vagy lakásdekorációs kiegészítőt fabrikálni belőlük. Mai szemmel e darabok nemhogy semennyire sem esztétikusak avagy morálisan vállalhatók, de még teljesen értelmetlennek is tűnnek. Holott roppant fontos kommunikációs eszközök voltak! Egyrészt a vendég számára nyilvánvaló volt, hogy olyan házban jár, amelynek tulajdonosa megengedheti magának, hogy az épp hatalma csúcsán álló Brit Birodalom bármely szegletébe elutazzon egy kis vadászatra, illetve indirekten a britek hatalmát is megjelenítették e darabok a gyarmati sorba taszított területek állatvilága felett. A stílus egyébként saját nevet is kapott a korszak híres preparátoráról, Rowland Wardról (Wardian Furniture). A Strand magazin egy nyolcoldalas összeállításban méltatta a kreatívabbnál kreatívabb megoldásokat, amelyeket manapság még csak nevetségesnek sem találnánk, szimplán csak gusztustalanok. Akkoriban azonban olyan menők voltak ezek, hogy nemcsak a lelőtt állatok végezték így, de még az egzotikus, szeretett házi kedvencekből is könnyen lámpa avagy gyümölcsöstál lett, miután elpusztultak. Egy jó preparátor így aranyat ért, legalább annyira fontos volt kis túlzással, mint a fodrász. A társaság ugyanis műértően kritizálta, hogy miként sikerült elkapni az állat jellemét, a jobbára koktélasztalkaként végző medve eléggé vad-e, stb. Körülbelül megvolt egyébként, hogy mit lehet kihozni egy elefántborjúból vagy tigrisből, de jó pontot szerzett magának az, aki valamivel tudta még cifrázni a kliséket.

Anyjával együtt lelőtt bébizsiráfból készült puff a tulajdonos ölebével és emberevő bengáli tigrisből kreált fotel egy indiai vadászatról

Fotók: Rijskmuseum, The Strand Magazine