Az 1995 óta működő belga manufaktúra, amely olyan cégekkel is kollabolt időközben, mint a Tom Ford vagy a Saint Laurent, 2001-ben egy elég meglepő vállalkozásba fogott: csokoládégyártásba. Persze, jogosan kérdezhetnénk, hogy ebben mi olyan különös egy édességek előállításával foglalkozó cégnél. Hát az, hogy egyszerűen az ilyen nem szokás. A főként Elefántcsontpartról származó kakaóbabot ugyanis nagy konszernek vásárolják fel bagóért, amelyek aztán csokoládét készítenek a termésből, és ezeket a masszákat veszi meg aztán a világ minden csokimárkája, hogy elkészíthesse belőle a saját táblás édességét. Hogy manapság akár potom pénzért, párszáz forintért is vásárolhatunk ilyet, az pedig egyetlen dolognak köszönhető: hogy ezek a nagy cégek minél inkább lenyomják az árakat, amit úgy kell érteni, hogy egyenesen ők határozzák meg, mennyiért akarják megvásárolni a kakaóbabot az afrikai gazdáktól. (Pont ezért is hagy fel egyre több őstermelő ezzel a munkával, mert egyszerűen a létminimumot nem bírják a családkjuknak megteremteni. És a hiperolcsó csokoládéből így lesz hamarosan luxustermék, hiszen drasztikusan csökkeni fog a volumen.)

Hiába próbált már az elefántcsontparti kormány is mediátorkodni eladó és vevő közt, a nagy cégek köszönték szépen, nem kértek belőle. A Pierre Marcolini ebben a kizsákmányolásban viszont nem óhajtott részt venni, így az elmúlt két évtizedben saját, etikus forrásokat keresett, ahonnan direkt módon szerezheti be a csoki fő alapanyagát. A Bean to Bar program olyan jól sikerült, hogy manapság már Indonéziától Kínán át Indiáig vannak partnereik. Az ezt ünneplő limitált összeállításban helyet kapó 20 féle Grand Cru tábla is a termőterületek nevét viseli, és a cég pont úgy válogatta össze őket, ahogy egy sommelier is tenné a kíváló bortételekkel. Mindegyik más, az egyik gyümölcsösebb aromájú, míg a másik fás jegyeket visel, azaz igazi kulináris élmény a kóstolásuk.

Fotók: PR
2021. július 23.