Bizony, manapság talán fura ötletnek tűnhet, de César Ritz, az azóta már fogalommá vált luxusszálloda tulajdonos (nevéből származik az angol “ritzy” jelző is, ami elegánsat, divatosat, sikkest jelent) úgy gondolta, hogy párizsi, londoni és madridi szállodája után (de még a barcelonai előtt) nyit egy újabbat, méghozzá Budapesten. Szapáry Pál gróf közbenjárására 1909-ben megvásárolta így az Eötvös tér sarokházát, a Stein-bérpalotát, lebontatta, hogy 1910-13 között egy neobarokk, XVI. Lajos stílusát imitáló, ötemeletes szállodaépületet húzasson fel pazar téli- és tetőkerttel személy- és teherliftekkel, fényűzően berendezett lakosztályokkal (120 db), olvasó-, fogadó-, és banketteremmel, grillszobával, étteremmel, bárral és kávéházzal, ahol majd olyan méltóságok fogják mulatni a időt, mint a kapurthalai maharadzsa, a kaliforniai kormányzó vagy VIII. Eduárd brit király, indiai császár is, aki a barackpálinka után egy helyi koktélt is szeretett volna kipróbálni. Marentsics Ottó szállodaigazgató (aki személyesen szolgálta ki) nem jött zavarba attól, hogy márpedig ilyen nincs, a barackpálinkát összekutyulták egy, a Mecsek gyógyfüveivel készült gyomorkeserűvel és tokaji száraz szamorodnival, majd tálalta a “Puszta koktélt”, mintha mi sem lenne természetesebb. Az uralkodónak ízlett, kért is belőle még egy pohárral.
A Grand Hotel Ritz Dunapalota éttermének pincérjei 1928-ban
Persze, ez az 1935-ös epizód már egy másik korszak történése, hiába töltött ugyanis hónapokat Madame Ritz a magyar fővárosban a nyitás után, az I. világháború betett az induló vállalkozásnak, a szálloda 1916-ban csődbe ment. A befektetés deficitjét nyilván még az eladással lehetett a legjobban minimalizálni, a Dreher-konszern vette meg az épületet, amely Grand Hotel Ritz Dunapalota (de Duna Szállónak is hívták) néven üzemelt tovább egészen a sorsát 1945. január 15-én megpecsételő bombatalálatig. Az épület teljesen kiégett, romjait csak 1947-ben takarították el, a helyén épült fel a Hotel Duna Intercontinental (ma: Intercontinental Budapest). Mindaddig azonban a legnagyobb luxusban élhettek itt a bentlakók (néhány arisztokrata állandó lakhelye volt ugyanis, miképp ez külföldön is jellemző volt ezen a szinten), a legdrágább francia champagne-okat szolgálták fel, az ostrom idején azonban volt, hogy az ezüsttálakba már csak rizibizi jutott, annyira nem volt élelem a városban. Ennek ellenére a pesti Ritz azért fogalom maradt a magyar felső tízezer körében, nem szűntek meg a szálloda híres ötórai teadélutánjai sem – erről még báró Lipthayné Odescalchi Eugénie hercegnő is ír Egy hercegnő emlékezik című memoárjában. Kifejezetten örvendetes, hogy a Marriott-csoporthoz tartozó The Ritz-Carlton szállodalánc az Erzsébet téren, a Le Méridien helyén új egységet nyitott 2016 tavaszán Khalaf Al Habtoor szaúdi üzletember kezdeményezésére (illetve tulajdonlásával). Sok cikk jelent meg róla, hogy “ismét van Ritz Budapesten”, de azt fontos itt megjegyezni, hogy az amerikai alapítású láncolat nem kötődik semmilyen fronton a fentebbi luxusszállodákhoz, azok alá is van pozicionálva – bár az oroszlános logót valóban César Ritz tervezte, a névhasználati jogot még az 1900-as évek elején eladta egy Albert Keller nevű amerikai üzletembernek, aki szintén egy magasan jegyzett láncolatot épített a híres luxusmárka nimbuszával. Ettől függetlenül örüljünk neki (én személyesen is nagyon szeretem a londoni módra elegantos Kupola bárban tölteni az időm), hiszen emeli a város fényét egy ilyen hotel, pláne, hogy a régióban csak Bécsben (a Ringnél, a Stadtpark mellett) van belőle.
Fotók: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
