Munkaügyben többször is jártam már a város, sőt, inkább az ország leghíresebb és legprominensebb luxuséttermében, s ha azt nem is mondhatom, hogy ismerem a pincétől a padlásig, az biztos, hogy olyan nézőpontokból is megfigyelhettem már az itt folyó munkát (figyelem: még a konyhában is jártam egy ízben!), amire mondjuk egy vendégnek nem adódik alkalma. Egyszer például a nyaranta méltán népszerű kerthelyiségben fotóztuk egy indiai luxusesküvő bankettjének előkészületeit a Lakáskultúrába, még a kisebb fogadásokra bérelhető télikert is pazarul fel volt cicomázva mindenféle virágkölteménnyel  – ez a helyiség funkcionált ugyanis privát szalonként a gazdag, Londonban élő család hölgytagjai számára. Örömmel próbáltam most ki az étterem különleges vasárnapi ajánlatát: az a lá carte fogásokkal is tarkított brunchot, amihez korlátlan pezsgőfogyasztás (Sauska) is jár. Tartsatok hát velem, és képzeletben teszteljük együtt újra a múlt heti Pezsgő Vasárnapon általunk választott ízeket!

Illetve mielőtt még asztalhoz ülnénk, nem mehetünk el szó nélkül az első impulzusok mellett sem, onnantól kezdve, hogy talpig századfordulós ajtónálló öltözékben nyitják ki előtted az ajtót, hogy a fogadótérben külön ruhatár van – akárcsak egy színházban. Az éttermi rész enteriőrje is abszolút azt a boldog békeidős hangulatot támogatja meg, amelynek megteremtése nem is titkolt célja a menedzsmentnek. Hiszen ugye jó fine dining étterem immár egész sok van Budapesten, azonban elegáns, történelmi hely (ahol olyan klasszikusok születtek ugye, mint a Gundel-palacsinta) ellenben nem. Olyan meg pláne, ahol az ablakból a Városligeti-tavat és a Vajdahunyad várának tornyait látja az ember. Merthogy mi pont ezt szemléltük, nagyon figyelmesen ugyanis a sarokban kaptunk helyet, hogy jól beláthassuk a teret. A figyelmesség azonban itt nem apadt el, az ott eltöltött két óra alatt ugyanis vagy négy felszolgáló leste folyamatosan a legkisebb sóhajunkat is. Nincs jobb szó erre, ezen a nívón ez tényleg roppant mód profi  – ráadásul úgy, hogy a vendég ezt abszolút ne érezze tolakodónak.

Az az igazság, hogy nagyon nem szoktam szeretni a végig szuperlatívuszokban megírt cikkeket, de a hideg előételektől szinte csak úgy roskadozó büfépultról sem igen lehet más hangnemben beszélni. Ekkora választékot kevés helyen látni, én most itt csak a kedvenceimet sorolnám így, ha megengeditek. Nagyon szerettem a leheletvékonyra szeletelt, érlelt marhabélszín sonkát, ahogy a háromféle pástétomot (szarvas, mangalica és kacsa) is, ezekhez remek volt az egyébként valószínűleg a saját zsírjában tálalt libamájpatéhoz kitett házi briós is, ahogy a tejföllel kínált minilángos szintúgy. Továbbá nem hagyhattam ki a nyers lazacot és a vörös tonhalat sem! S bár én sosem eszem folyami halat, az áttetszően vékony, nyers harcsaszeletek is nagyon bejöttek. Kivált jól illet hozzá köretként a háromféle színű (narancs, sárga, lila) marinált répa, illetve a sült csicsóka nemkülönben. Egy csomó mindenből lehetett volna még választani (Waldorf-saláta, magyaros hústál, bulgur, stb.), de ugye nem volt cél az első fogással jól lakni, így tényleg csak a kedvenceinkből szemezgettünk.

Nagyon vacilláltam, merjem-e a csicsóka velouté nevű, sós-édes krémlevest rendelni második fogásként á la carte, de hittem a felszolgálóknak, hogy tényleg nem egy feltuningolt krumplileves fog érkezni. Azt hiszem, ez az az étel, ahol most kifogytam a szavakból, ugyanis egyszerűen nem tudom  érzékletesen leírni az ízét. Egy finom Zsolnay-csészében, azon egy sajtos-túrós rúddal szervírozzák, és egyszerűen mennyei! Nem is krémes, inkább habos, egy tényleg remekül eltalált ízhatással. Bevallom, az újházi tyúkhúslevest el is felejtettem megkóstolni miatta, annyira belefeledkeztem a kanalazásába.  Meleg előételnek a crocque monsieur-t és a fontinás burgonyapürével tálalt petrezselymes békacombot választottuk. Az előbbit is imádtam, kellően puha és kellően ropogós is volt egyúttal,  utóbbi meg egy igazi különlegesség. Én Budapesten még sosem láttam étlapon békacombot, több évvel ezelőtt ettem a Hortobágyon ilyet, de már el is felejtettem, milyen finom is ez a csirkearomájú, de annál jóval puhább állagú hús. Főételnek 48 hónapig érlelt parmezán habjában “úszó” káposztás derelyét és burgonyagratinnel körített saltimboccát kértünk. Ezek nagyon színpadiasan érkeztek egyébként, a pincér az asztal előtt szétnyitott valami réginek festő, lábakon álló alkalmatosságot (a szakzsargon ezt kecskelábnak hívja egyébként), amire letette a tálcákat, majd elegánsan szervírozta a cloche-sal (alumíniumbúra) fedett tányérokat. Ahh, na ez tényleg roppant elegáns volt! Én nem annyira szeretem egyébként a savanyú káposztát, de így lepirítva még nekem is élvezhető volt, és a parmezán se volt egyáltalán harsány ízű, amilyennek pedig az érlelési idejéből feltételeztük. Bár ugye a tipikus római saltimbocca pármai sonkába tekert vékony borjúszeletet takar, a Gundel csapata csavart egyet ezen a recepten, így lett végül egy nagyon könnyű tengeri halétel belőle.

A süteményes pultot sem kell félteni, tele cukrászremekkel, mi meg tele voltunk a korábbi négy fogással, így már csak nagyon  szoftan tudtunk kóstolni. A Gundel-palacsinta és a Litauszki Zsolt-féle krémes (a Gundel jelenlegi séfjének parafrázisa)  tálalásában természetesen segítenek, pláne, hogy utóbbinak a roppant finom áfonyaszószon kívül még az a különlegessége, hogy a rétegek nem vertikálisan épülnek egymásra, hanem horizontálisan vannak egymáson elcsúsztatva, olybá tűnve a kék karimás Zsolnay-tányéron, mintha valami modern művészeti alkotást készülnénk éppen magunkba plántálni. De nemcsak látványra, hanem ízre is remek, igazán könnyű sütemény.

Konklúzióként azt mondanám, a Gundelban ebédelni több, mint enni egy jót, kipróbálni valami klasszikusat kortárs újraértelmezésben. Tényleg egy szuper élmény, az egész Belle Époque-miliővel, a képzeletbeli időutazással, a történelemmel, amit csak úgy ontanak magukból a selyemtapétás falak, de még a patinás teríték is. És még csak alkalom sem igen kell hozzá, lévén a két büféasztalos és a három a lá carte fogás a korlátlan pezsgőfogyasztással együtt mindössze 14.900 Ft+12% szervízdíj/fő, tehát ezen a szinten ez tényleg nem tétel. Szóval hamarosan itt a jó idő, lehet menni a családdal az Állatkertbe vagy a Ligetbe, netán a felújított Szépművészetibe, ha pedig már telítődtünk a zebrákkal vagy az El Grecókkal, irány a Gundel!

Fotók: PR