A brit pubok és a francia brasserie-k stílusjegyei találkoznak a londoni Covent Gardennél található Henrietta Experimental hotel éttermének, az Henri-nak a belterében. Dorothée Meilichzon francia belsőépítész a párizsi bisztrók előtt tisztelegve alakította át a helyet Jackson Boxer séf számára, aki klasszikus francia fogásokat kínál némi brit csavarral, amilyen a nyárson sült csiga vagy borsos raclette burger is. Boxer főztjének hatásai Meilichzon dizájnjában is visszaköszönnek, ahol a szecessziós részletek a londoni kocsmákra jellemző tölgyfa burkolattal találkoznak. A vendégek a bárhelyiségen keresztül lépnek be az étterembe, amelynek sötét árnyalatai és sejtelmes megvilágítása roppant meghitt, otthonos hangulatot teremt. A bejáratnál a boldog békeidők korszakának tipikus jegyei is megjelennek, amilyenek a gömb alakú világítótestek és a rácsozott tükrös panelek. Ahogy a tér hátrafelé, a nyitott konyha felé tágul, a színvilág is melegebbé válik: terrakotta falicsempék és nagyobb, közösen használható kanapék jelennek meg, rozsdaszínű bársonnyal és fényes vörös karfákkal, háttámlákkal. A klasszikus hajlított fa Thonet székeivel párosítva az Henri márványlapos, drámai szoknyájú asztalai is egyedileg készültek az étterem számára. Meilichzon megtartotta az étterem meglévő, kézzel festett virágos mennyezetfestményeit is, ellenpontot teremtve a hexagon padlóburkolat merev rácsszerkezetének. Kíváncsian vártuk hát mindezek után, hogy mi kerül az asztalra!

Természetesen az egyik előétel gyanánt mindenképpen a már említett, grillezett csiganyársat akartuk kipróbálni, amelyhez rizst párosítottak, amely borjúhúsból főzött alaplében ázott. Nem volt igazán az a tömör jus, de valami olyasmibe hajlott, remekül lehetett így beletunkolni a zamatos csigahúst. A másik előételünk voltaképpen snack kategóriába esett: hínáros, tejfölös, pisztrángikrás canelé. Ugye a csavar itt az, hogy alapvetően ez egy édes francia sütemény, rumos-vaníliás tésztával. Nekünk nagyon bejött a sós verzió is, pláne, hogy roppant jól mutatott a kaviársapkával. Mivel kiadósan ebédeltünk, így nem voltunk eszméletlenül éhesek, az egyik főétel gyanánt is előételt kértünk, de feltétlenül meg is akartuk kóstolni  a pezsgős vajhabban ücsörgő, füstölt pisztrángikrás Szent Jakab-kagylót, amihez jól csúszott a bagettszerű vajas kenyér is. A másik főételünk pedig egy saláta volt, amelybe gyógynövénnyel etetett, szabadtartású csirke, szardella és parmezán került. Nagyon egyben voltak az ízek, és tényleg jó könnyű volt.

Az egyik desszertünk egy tarte tatin volt – az egyik legjobb a műfajban, amit valaha kóstoltunk. Természetesen vaníliafagylalttal adták, ahogy kell. Míg a sütemény tésztája ropogott, addig a gyümölcs puha volt, tökéletes párosítás. Az az igazság, hogy nem épp a legjobb kedvvel érkeztünk meg Londonba, viszont ez a desszert sokat lendített a hangulatunkon. Ez a gyönyörűség mellette pedig nem más, mint a Royal Opera torta – feltehetőleg a téren lévő királyi operaház ihlette. Pedro Ximénez bort is használtak hozzá, ami nem egy márka, hanem egy spanyol fehér borszőlőfajta neve. Ugyanazt tudjuk elmondani, mint az előbbiről: texturálisan és ízre is olyan jó élmény, hogy egy borongós londoni napot simán feldob, de még egy fájdalmas lelki megrázkódtatásra is gyógyír.

Enteriőrfotó: PR, gasztrofotók: The Gentleman’s Review