Különleges meghívás érkezett a belvárosi luxusszálloda részéről, mégpedig, hogy másodmagammal együtt próbáljam ki az új ajánlatukat: a privát vacsorát. A dolog pont az, aminek hangzik, sőt, még annál is exkluzívabb! Sok nem mindennapi élményben volt már részem, amióta a luxusszektorban dolgozom, ez pedig biztos, hogy a top 5-be került, mondom is, miért! Kevés helyen éreztem magam ugyanis ennyire különlegesnek, a hotel nyolcadik emeletén található (egyik) Palace Suite-ben viszont nem tudod másként értékelni a helyzetedet egyszerűen. Adott egy gyönyörű lakosztály, ahova úgy érkezel, hogy már meg is van terítve, mindössze annyi a dolgod, hogy kényelmesen elhelyezkedve végigterítsd az asztalkendőt a combodon, és izgatottan várd a folytatást: a gourmet-fogások végeláthatatlan sorát. Azaz valami fogalmad mégiscsak van róla, hányat “kell” abszolválnod, hiszen ott a jobb kezednél a menükártya, de nem nagyon akarsz ezzel bíbelődni, annyira elmerülsz a káprázatos panorámában, kitekintve az ablakon ugyanis a Budapest Eye óriáskerék és a Szent István Bazilika köszön vissza – ahogy telik az este, nyilván egyre jobban kivilágítva. Ha bentről mindez nem elég plasztikus, van lehetőség arra is, hogy a keskeny erkélysávra tetesd az asztalt – mint már volt erre precedens. Ugyanis nem én voltam az első, aki kipróbálta az egészen friss private dinner ajánlatot, ünnepeltek már itt évfordulót is például. De egy nagy üzleti siker apropóján való koccintásra is tökéletes hely, illetve nem utolsósorban akkor is jól jön egy ilyen opció, ha az ember a vírushelyzet miatt most alapvetően nem olyan szívesen menne közösségbe, inkább csak a párjával költené el az estebédet.

A kilátáson túl a saját lakosztály persze más szempontból is előnyös: a privát mosdó, az okostévén beállított jazz vagy lounge zene csak pár pozitívum. De ha már ezt a lehetőséget választja az ember, akár azon is el lehet gondolkodni, hogy miért is ne fejeződhetne be itt a nap, és hajtanánk álomra a fejünket a kb. 2,5 órás kóstolásban megfáradva? A szoba ugyanis bérelhető, a spa és az edzőterem igénybe vételi lehetősége mellett másnap természetesen jár mellé az á la carte reggeli a szálloda földszinti éttermében, a DSK-ban (ajánlom a figyelmetekbe a belga gofrit meg az Eggs Benedictet) – a hotel jóvoltából mi is épp így folytattuk a hétvégét. Na de vissza vacsorához! A forgatókönyve úgy zajlik az estének, hogy az ember nyilván korábban elfoglalhatja a szobát, hogy legyen módja elkészülni a vacsorára, majd az általa kért időpontban percre pontosan megjelenik az ajtóban a két felszolgáló, akik útitársai lesznek ebben a kulináris kalandban. A lakosztály előszobájában lesz a főhadiszállásuk, egy, a híres londoni luxusmárka, az Asprey általt direkt a szállodaláncnak tervezett zsúrkocsiról történik a szerviz – természetesen egyikük folyamatosan rója a “kilométereket” a nyolcadik emelet és a földszinti konyha közt. A különböző ételekhez hozzájuk passzoló borsor is dukál, én most csak a kedvenceimet fogom ezek közül kiemelni. Ám most helyezkedjünk el kényelmesen és ugorjunk is akkor fejest a gourmet étkek közé!

Legelőször is kétféle kenyér érkezik egy ezüstkosárban, mellé természetesen vaj az esetlegesen fellépő farkaséhség csillapítására, amit egy üdvözlő champagne követ: az ikonikus, “kék címkés” Brut Royal az 1857-ben Reims-ben alapított Pommery háztól. Az amuse bouche (azaz étvágygerjesztő falatka) mint valami expresszionista festmény, három élénk gyümölcs (papaya, sárga- és görögdinnye) és kecskesajt  játékos kompozíciója. Nekem utóbbi bármikor, bármilyen formában és állagban jöhet, a papayával azonban tényleg kivételesen jól passzoltak egymáshoz, be kell látnom. Az első wow-élményem azonban nem ez, hanem a hideg előétel volt: egy spéci formának köszönhetően vett fel ilyen alakot a pisztáciával, bogyós gyümölcsökkel és ehető virággal kidekorált kacsamáj mousse, amit az ember szinte sajnált szétrontani. Bekeretezés helyett azonban mégis arra szavaztunk, hogy inkább megennénk, és a külcsín után az ízében sem csalódtunk. A krémhez természetesen vajban kisütött briósszeletek is járnak, a kacsa/libamáj és utóbbi pedig mindig verhetetlen páros – legalábbis nálam. Itt kiemelném a bort is, a 2018-as évjáratú Kvaszinger Sárgamuskotálynak egyszerűen olyan illata és aromája van, mintha bodzaszörpöt iszogatna az ember. Egészen meglepő!

Az ezután érkező leves kiadós adag, és az izgalmas az, hogy olyan ízeket is felfedezhetünk benne, amelyeknek a nagy könyv szerint ott sem kellene lenniük! A velouté ugye nemcsak egy sima tejszínes krémleves, alapvetően a klasszikus francia konyha egyik alapmártása, a vaj például kihagyhatatlan tartozéka. Ez most póréhagymából volt elvileg, mi mégis éreztünk benne egy karakteres karfiol ízt is. Én e zöldséget nem eszem meg, ha nem kötelező, most viszont meg sem fordult a fejemben, hogy így tegyek, valahogy olyan jó volt kanalazni – pedig nem érkeztem különösebben éhesen. Középen egy Szent Jakab-kagyló trónolt, aminek roppant jó volt a textúrája, továbbá ízre engem nagyban emlékeztetett a homárhúsra, ilyet pedig még sosem tapasztaltam ennél a tengeri csemegénél. Külön tetszett, hogy a séf szerette volna, ha a leves állaga egy picit crunchy lesz, ezt elérendő így megszórta ropogós hajdinával is.

Az első főételünk egy szuvidált kacsamell volt céklás meggypürével és burgonyagombócccal – utóbbiak azonban inkább téglalapok voltak, rácáfolván az euklidészi geometriára. A kacsaszeletek tökélyek, pont olyan vékony bőr/zsírréteggel, ami nem sok a húsarányhoz képest, a mártásnak pedig csillagos ötös. Intermezzónak – az est főszereplője előtt – egy fagyasztott citromhéjban, jégágyon tálalt citromos tarte-szorbé érkezett, azaz a pitetészta is benne volt a “fagyiban”, szerettük ezt is. Ellenben már nagyon vártuk az attrakciót, világ legjobb és legdrágább marhahúsai közt számon tartott japán wagyu hátszínt paszternákpürével, lilaburgonyával és jus-vel. A következőkben tartok egy kis gyorstalpalót a japán szarvasmarhák diszciplínájából, hogy mindenki megértse, miért is kerülhet kilója ennek egy havi átlagfizetésbe. A japánok egyik nemzeti kincsének tartott hús kivételesen ízletes, puha és szaftos – köszönhetően az egyből felismerhető, jellegzetes márványozottságának.

A wagyu szó jelentése “japán tehén”; kezdetben mezei igásállatok voltak ezek a ma méregdrága patások, mígnem egyszer Kobéban kifogytak az élelmezési célra tenyésztett marhákból, így a külföldieknek ezeket az állatokat kezdték levágni. A különleges zsírerezetet annak köszönheti ez a fajta, hogy az izomrostok közt egyenletesen tárolja a zsírt, ebből nyert többletenergiát az igavonáshoz. A wagyu igazából négy fajta (japán fekete, japán barna, japán Shorthorn és japán poll) kereszteződéséből jött lére és csak Hyogo tartományban engedélyezik a tenyésztését – amely során szigorú követelményeknek kell megfelelni. Hatalmas legelők, a borjúk számára speciális takarmány szükséges, utóbbiakat kézből cumiztatják tejpótló tápszerrel illetve kabátot adnak rájuk, ha hidegre fordul az idő. Nem számokat kapnak, hanem születési anyakönyvi kivonatot, amelyen feltüntetik a vérvonalat (azaz családfát is), ez még inkább drágíthatja a steakek árát. A városi legendákat megcáfolva sört nem kapnak inni, és szakéval sem permetezik őket, de masszázsban olykor-olykor részesülnek, hogy serkentsék a vérkeringést és feloldják a stresszt, ami tudjuk, hogy az ízvilág egyik első számú gyilkosa. Na de a japán vidékről most vissza az Erzsébet térre!

Én kifejezetten nem vagyok oda azért, ha szemmel látható az állati zsiradék, csak sovány húst eszem így. Láttam már nyersen wagyút, bevallom, nem csinált nagy kedvet ahhoz, hogy meg is egyem, a tányéron azonban egy roppant ínycsiklandó steak nézett farkasszemet velem, amit kár lett volna kihagyni. A hús valóban rendkívül omlós és könnyű, és a paszternákpüré is jól klappol, pedig a sárgarépán kívül a gyökérzöldségek sem épp a barátaim. Szóval első blikkre ezt a fogást valóban nem rám gondolva fundálták ki, de még nekem is ízlett, szóval azt hiszem, ez elég nagy elismerés a konyha felé, nemde? A desszert a ház signature édessége, a Royal csokoládétorta volt, alul egy ropogós tésztaréteggel, felette könnyed, főzött csokikrémmel. Az az igazság, hogy ennél a pontnál éreztük, hogy elértük a kapacitásunk végét, de azért nem tudtunk ellenállni a kísértésnek pár falat erejéig. Az estet lezáró petit four egy bonbonválogatás, az én kedvencem a rózsás krémmel töltött fehércsoki volt. Még itt is kitartott a desszerthez járó, kései szüretelésű, mádi Szent Tamás 3909 aszú, amit mindig nagyon szoktam szeretni, ha a Ritz-Carltonban vacsorázom. Szerintem Ti is fogjátok, szóval hajrá! Szerezzetek magatoknak és a párotoknak egy felejthetetlen élményt egy olyan vacsorával, ahol tényleg körülöttetek forog minden! És ebben most semmi költői túlzás sincs, mert tényleg! 😉

Fotók: PR és saját