Az 1882-ben elkészült eklektikus, ám döntően neoreneszánsz stílusjegyeket mutató palotácska tényleg sok szerepkörben kipróbálta már magát, abszolút illik így rá a mondás, miszerint minden volt már, csak épp akasztott ember nem. Annak idején a korszak sztárépítésze, Ybl Miklós igazán kreatív feladatot kapott azzal, hogy tervezzen valamit, ami jól mutat a frissen rendbe rakott palotakert, azaz a Várkert Bazár előtt, ámde ápol és eltakar egy lényeges funkciót. Merthogy közműhálózat ekkoriban még nem lévén, valamivel fel kellett juttatni a megszűrt vizet a Dunából a hegyre. Erre volt hivatva a díszes köntöst kapott szivattyúház, amely kezdetben csak a királyi palota vízellátásáért felelt, majd pedig kiszolgálta az egész várnegyedet. A feladat tiszavirág életű volt, hiszen hamarosan lett csatornarendszer, és új funkciót kellett találni az épületnek.

A részletekbe most nem mennék bele (katt ide a teljes sztoriért), lényeg a lényeg, hogy több étterem és kávézó után működött itt kaszinó is, mígnem tavaly tavasszal, sok éves tetszhalott állapot után Ybl Budai Kreatív Házként nyílt újra az épület, ahol a főszerepet a művészeti kiállítások és a kulturális programok játsszák ugyan, de mellette azért akadt némi hely egy gourmet-szentélynek, az Ybl fiáról elnevezett Felix Kitchen&Bar-nak is. Ezt próbáltuk ki a héten a szíves invitálásnak eleget téve, és elöljáróban annyit mondhatok: leesett az állunk az élménytől. Mindenféle szempontból!

A belterek face liftingjéért a számos könyvet is szerző enteriőrtervező, Somlai Tibor volt a felelős, aki feltehetőleg minden szemet el akart kápráztatni ezzel a projekttel. És milyen jó, hogy így akarta! Személy szerint imádom a nagy tükörfelületeken ékszereknek tetsző antik hatású falikarokat, ahogy a fekete, erezett márványbárpultot és az Oleant karakteres függesztékeit is! Míg az étterem fürdik a fényben, addig a többi tér sokkal letisztultabb, ám nem kevésbé elegáns fizimiskát kapott. Németh Gergely food&beverage manager vezetett minket körbe a házban, nekem leginkább az emeleti szinten helyet kapó szalon tetszett, amely egykoron a gépész otthona volt. A dream job, jegyeztem meg magamban, mivel azért az elég menő lehetett, hogy ilyen panorámája volt az illetőnek az akkor még álló pesti palotasorra. Jelenleg innen le lehet látni a központi kiállítótérre, ahol kortárs magyar művészek kapnak bemutatkozási lehetőséget – köztük olyanok is, akiket itthon senki sem ismer, pedig több alkotásuk is ott lóg a londoni Tate Modernben (igen, hűha!). Ahogy az sem ritka, hogy az itt szemügyre vehető művek összértéke 1 és 3 milliárd forint közt mozog valahol – nem gondoltátok volna, ugye? Sajnos épp egy előadás zajlott a mínusz egyen, pedig szívesen megnéztem volna a teret, ahol egykor a roppant koszos folyóvizet (klór híján) megszűrni hivatott kavicságy leledzett. És még egy érdekesség, aztán nyugi, jönnek az ételek! Mire tippeltek, mire szolgált a torony? Józan paraszti ésszel ki lehet találni, hogy ez rejtette a kéményt, de bevallom, eddig ez nekem meg sem fordult a fejemben. 😀

És ahogy ígértem, jöjjön a gasztró! Budapesten kevés étteremnél érzem azt, amit a Felixnél. Azaz, hogy ha egy hétig itt ülnék, akkor sem érnék a végére azoknak a különleges fogásoknak, amelyeket feltétlen meg szeretnék kóstolni. Nem tudom, hogy Gergely, Kovács Árpád séf és csapatuk miként ötletelhettek az étlapot összerakván, de hogy gazdag és szárnyaló a fantáziájuk, az biztos! Langusztától kezdve a közel 45 000 Ft-os Oscietra kaviáros előételen át a japán wagyu steakig van itt minden, amire nem is gondolnánk, és ami még ennél is lenyűgözőbb volt számomra, az a staff profizmusa és lelkesedése. A felszolgálók roppant kedvesek és előzékenyek, a kreatív csapat pedig a végletekig akkurátus. A megalkuvás szót nem nagyon ismerhetik, merthogy még a remek sós vajjal felszolgált kenyeret is egy több milliós tésztakeverő masina dagasztja. A bárányoknak nehezebb a helyzete, mint a kezdő modelleknek a Dior castingján, nem lehetnek túl kicsik, sem túl korosak, mert pontosan ki van találva, milyen csont-hús aránnyal  mutat a legjobban a gerincük a tányéron. Szóval tényleg őrület,  így fel is adtuk hát a küzdelmet az étlappal, és teljesen a háziakra bíztuk magunkat. Nem bántuk meg!

Előételből háromfélét kóstoltunk: egy nagy tál bretagne-i osztrigával kezdtünk, amelynek az az érdekessége, hogy bár laposabb, mégis jóval húsosabb az itthon megszokott fajtáknál. A szánkba egyenesen Párizsból érkezik frissen, a hatást egy pohár Bollinger champagne-nyal fokozhatjuk tovább. Az utóbbi időszak legjobb foie gras élménye volt számomra a (japán) yuzu citromos szószban szétomló libamáj, és nem csalódtam a ház egyik signature előételében, a szárazjeges füstgomolyagban szervírozott, aioli szószos kamcsatkai rákban sem – ez nagyon fúrta az oldalamat, így sokat is vártam tőle. Az előételek nagyon tisztességes adagok, semmi nagy tányérra pöttyintett franciás stílus – persze, miért is lenne, itt ugye nem is ez a koncepció. Bár a csapattagok sokat próbált fine dining szakemberek, a Felixben kategorikusan nem ilyen konyhát akartak vinni. A cél egy olyan elegáns miliő volt, amely alá a legjobb minőségű alapanyagok muzsikálnak, egy hely, ahova bátran be tudsz ülni hétköznap is egy üzleti ebédre vagy csak simán a haverokkal. Tizedjére és huszadjára is, mert nem untad meg közben a menüt, nem kell öltönyben feszengened (bár a smart casual azért a minimum ide), és nem kell 4 órát sem arra szánnod, hogy megvacsorázz, mert nem 12 fogást kell feltétlen abszolválnod.

A főételek közt impozáns listát tesznek ki a különféle steakek, na meg a köretek: extrábbnál extrábbak közül válogathatunk ugyanis! Semmi unalmas krumplipüré, helyette hajszálvékony szarvasgombaszeletekkel teletűzdelt költemény érkezik (életem egyik legfinomabbja volt a műfajban), a cékla pikáns, az angol paraj annyira könnyű, hogy nem is érzel szinte spenótízt, a bébizöldségek roppanósak. Hozzájuk mi most ausztrál flank steaket, valamint rákot próbáltunk – gyönyörű látvány volt, ahogy a fehér abroszon pont úgy szorongott ez a sok tálka, miként egy családi ebéden szokott ez lenni. De pont ez is a kívánt hatás, ezért nem precízen megkonstruálva érkeznek különféle posztmodern műalkotások a tányérokon, hogy ne egy karót nyelt helyként gondolj a Felixre, hanem egy olyan mindennapi, kézenfekvő megoldásra, ahogy egy stílusos párizsi vagy milánói is gondol a kedvenc éttermére.

Ugyan éhesen mentünk, de ez volt az a pont, ahol azt mondtuk, hogy csak az íze kedvéért szeretnénk desszertet, igazából hely az már nincs neki. S bár Gergely nagyon agitált, hogy a ház specifikumának szánt aranygaluskát bizony nagy kár lenne kihagyni, meglátva a vele egy másik asztalhoz lavírozó pincér kezében az adagot, egyből passzoltam. Oké, alapvetően két személyre írják az étlapon is, fitneszközpontú világunkban azonban a helyes szám a három lenne! Szóval ez a desszert egy becsületes vájlingban érkezik (szó se róla, gyönyörű teremtés), kérdő pillantásomra a menedzser rögtön jött is a magyarázattal hozzá. A Felix desszertjei nem kicsik, sőt! Ennek az oka az az elgondolás, hogy nincs annál nagyobb csalódás, mintha az étkezés végén nem elég az édesség. Inkább nagyobbak lettek így az adagok, de senki sem távozik keserű szájízzel – ez mondjuk szó szerint így igaz! A luxus pont az ebben, hogy merd otthagyni bátran; ha csak pár kanállal tudsz belőle enni, azzal sincs semmi probléma. No, mi pont így jártunk a textúrájának köszönhetően dizájntárgynak is simán elmenő Rákóczi-túróssal, illetve a krémessel, amit feltétlen meg kell kóstolnotok, ha ide foglaltok asztalt. Édes ízt ebben ugyan ne keressetek, helyette a jól ismert pattogatott kukorica aromáját vélhetitek felfedezni a főzött krémben, a leheletvékony ostyalapon pedig egy gombóc sárgarépafagylalt trónol.

Végezetül tényleg azt a konklúziót kell erősítenem, hogy a Felix nem egy egyszeri hely, hiszen sok érdekességet tartogat még (például a sok óráig, négy fél húsból főzött jus, az egyszerűen isteni!). Erősek reggeliben is (ezt is ki fogjuk majd próbálni, az tuti), fél tizenkettőig van konyha, szóval egy kései vacsora is abszolút reális itt, a beüvegezett portikusz lényegében egy szivarszoba, az épület előtt pedig adott egy terasz, nem is kicsi! Ideális hely télen-nyáron, a felújított magyar fogásokat kedvelőknek, az ázsiai fúziós konyha szerelmeseinek (a ramen reggeliként is kérhető, akárcsak Ázsiában), de a jó borokat értékelők sem fognak csalódni a több száz tételes borlap láttán. Na jó, most már befejezem az ömlengést, menjetek, és győződjetek meg minderről a saját szemetekkel és ízlelőbimbóitokkal!

Fotók: PR (Stiglincz Gábor, Szemdeff Lőrinc)