Azt mondják, kétféle típus létezik: van, aki Olasz- és van, aki Spanyolországgal esik szerelembe. Erősen italomán neveltetésemből adódva én egyértelműen az előbbi kategóriába tartozom. Menthetetlenül. A legkisebb olasz faluban járva is el tudom képzelni, hogy életem hátralévő részét ott éljem le, ellenben soha sem vágytam vissza az Ibériai-félszigetre, noha kellemes emlékfoszlányként maradt meg a gyerekkorból Madrid, Barcelona, Valencia és Salamanca is – Zaragoza kevésbé, mert árnyékban is kb. 45 fok volt. Szülikarácsonyi ajándékként kaptam viszont egy madridi utat, és hát egyrészt ugye ajándék lónak ne nézd a fogát, másrészt meg úgy gondoltam, adok még egy esélyt a spanyol fővárosnak. Immár nem tiniszemmel, hanem a blog tematikájára is fókuszálva. Elöljáróban annyit, hogy Andalúzia szíve egy imádnivalóan kevert építészetű, nyüzsgő, mediterrán nagyváros, ahol az ember soha sem unatkozik – hanem jobbára csak eszik. Merthogy itt minden erről szól,  nyilván nem véletlen ennyire felülreprezentáltak a spanyolok a Michelin-csillagok darabszámát illetően. Szóval így nem volt mit tenni, mi is megettük Madridot, és ő is minket. No, de most már igazán térjünk rá a luxusra, elvégre azért vagytok itt!

Madrid egyike azon kevés városnak, ahol igazi – még maga a névadó által nyitott – Ritz hotel van – jelen pillanatban a Mandarin Oriental Hotel Group üzemeltetésében. Bevallom, leghőbb vágyam lett volna itt kipróbálni egy tipik afternoon tea-t, de sajnos a híres Prado múzeummal szemben, a Retiro park tőszomszédságában magasodó épületet tavaly februárban bezárták, hogy 99 millió euróból teljes körűen felújítsák. Az átadás elvileg az év végén lesz, még egy ok visszamenni Madridba (ugyanis a modern klasszikusokat bemutató Museo Reina Sofiába és a világhírű Thyssen-Bornemisza Múzeumba sem jutottunk most el).  Ha pedig már hoteltéma, íme a város legelegánsabbjai közül pár: Heritage Madrid Hotel, a Marriott-csoporthoz tartozó The Westin Palace, a Michelin-csillagos Ático éttermet is magában rejtő The Principal Madrid vagy épp a Jaime Hayón által face liftingelt Barcelo Torre de Madrid. Sok szép van még, az enteriőrökben tényleg nagyon erősek a spanyolok, nemcsak szálloda-, de étteremfronton is. Utóbbiak közül a gasztroélmény miatt is figyelemre méltók a francia autógumigyártó étteremkritikusai által csillaggal is megtámogatottak. Az art déco toronyházak szegélyezte sugárúton, a Gran Víán lévő kaszinó tetején ugyancsak Jaime Hayón fantáziája szabadult el a La Terraza del Casinóban, míg a La Biblioteca Restaurant az AC Santo Mauro hotelnek otthont adó villaépület könyvtárszobájában kapott helyet. De hozhatnám még példaként az El Club Allardot, a Santcelonit vagy az Único Hotelben lévő Ramón Freixa Madridot is, mind nagyon ígéretesek, ahogy sok más hely szintúgy.

Második este Madrid legrégebbi luxusszállodájának, az 1886-ban megnyitott Gran Hotel Inglésnek a vendégei voltunk egy degusztációs menüre, nekik van ugyanis az egyik legmenőbb fine dining éttermük a városban (a séf egyébként a neves Willy Moya, aki itt pl. a török ELLE gasztromagazinjának címlapján mosolyog). A Lobo8 enteriőrje egy lazán elegáns klub és egy fancy bisztró közt lavírozik, a belsőépítészetért ugyanaz az iroda felelt, amelyik a New York-i vagy a bostoni The Ritz-Carlton beltereit is jegyzi. Még a terítéken is a farkas motívum köszön vissza (lobo=farkas), az étterem ugyanis az utca eredeti nevére és a házszámra reflektál. Öt főételt plusz egy desszertet teszteltünk (a végén már kipukkadtunk), mindegyiket határozottan ajánlom, ha a városban jártok-keltek. Az első fogás egy bolognai ragus tonhallal töltött ravioli volt, amelyet füstölt chorizo kolbászszósszal öntöttek nyakon – ahogy a főúr fogalmazott: “ebben a jellegzetes, spanyolos zamatú fogásban találkozik egymással a tenger és a hegyvidék”. A második első ránézésre arancinókra hasonlított, valójában azonban nem rizsgombócok voltak ezek, hanem tépett ökörfarok “bombák” prézlibundában, imádtuk őket.

Ezután jött a fogás, amit szerintem soha sem fogunk elfelejteni! Mivel az étteremmenedzser Argentínában született, gondolta, meglep bennünket egy helyi ínyencséggel, ami a spanyol konyhában is a non plus ultra csemege: ez a veal sweetbreads, azaz a borjúbríz (=csecsemőmirigy).  Állagra leginkább a velőre hasonlít, s mivel ez a mirigy később elcsontosodik, így csak nagyon fiatal állatból nyerhető ki ilyen formájában. No, mivel én a velőscsontot sem szeretem, ízre és élményre pedig leginkább a zsírszalonnára emlékeztetett, így félúton passzoltam. Ettől függetlenül érdekes volt kipróbálni (ahogy annak idején a főtt, citromos, csíkokra szeletelt marhatüdőt is Palermóban), s biztos, hogy akinek nincs ellenérzése a jól látható állati zsiradék magába plántálását illetően (tehát szereti a szalonnát és a kacsa/libazsírt), annak akár még egy jó gasztroélmény is lehet. Ámde imádtuk a posírozott tojással és zöldpaprika krémmel érkező, tálnyi szárított garnélát – engem mondjuk kicsit az egykori teknőseim kajájára emlékeztettek ilyen formában. De vicces volt őket szinte snackként enni. Az utolsó főétel pedig egy érlelt Chateaubriand volt, azaz dupla marhabélszín – a műfaj legelegánsabbika. Végezetül egy cottage cheese-es, szezámmagos, crumble-ös, cukrozott sütőtökös pohárdesszerttel zártam a sort, amin a tojáshab pont úgy nézett ki, mintha sampon lett volna. Nagyon funny volt!

Aki nagyon unja már a gasztrót, attól ezer bocsánat! Mielőtt folytatnám a témát, sétáljuk le a kalóriákat képzeletben Madrid luxus shopping districtjében: a Salamanca negyedben! A város Andrássy útja a Calle de Serrano, itt van többek közt a Gucci, a Louis Vuitton, a Chopard, a Cartier (felújítás alatt jelenleg),  a Prada, a Bottega Veneta vagy a Saint Laurent is. De a párhuzamos- és a keresztutcák is rengeteg üzletet rejtenek még (Canali, Bally, stb.)! Madrid nagyjából ugyanazon a grade-en van, mint Berlin vagy Bécs, azaz régiós luxusközpont, éppen ezért nincs is mit csodálkozni, hogy a legtöbb európai jelenléttel rendelkező márka képviseli itt magát monobrand üzlettel avagy multibrandben való értékesítéssel. Merthogy a városban sok helyütt látható El Corte Inglés nevű áruházláncnak is van az utcában két olyan department store-ja, hogy akár a milánói La Rinascente vagy a berlini KaDeWe mellett is megállnák a helyüket. Egy a hölgyeknek, egy az uraknak – utóbbi tetején egy fancy rooftop bár is helyet kapott egy gourmet szinttel egyetemben. Tényleg minden van ezekben Tom Fordtól Dolce&Gabbanán át olyan niche brandekig, mint a Santoni, a Penhaligon’s vagy a Sutor Mantellassi. A netes ajánlások alapján mi először kimetróztunk az új minisztériumoknál lévő El Corte Inglés Castellanába (itt is van kiegészítő fronton Dior, LV vagy épp Prada üzlet, Burberry vagy Corneliani sziget, stb.), de ez kismiska a Calle de Serrano 52. szám alatti kínálathoz képest. Szóval oda menjetek!

Ha már márkák, muszáj vagyok megemlíteni pár rácsodálkozást. Én pl. nem hallottam még a Suárez nevű luxus ékszermárkáról, egy csomó helyen láttam a jellegzetes kialakítású üzleteiket, ahogy Loewéből sincs éppen hiány. Aki nem ismerné, ez egy régi spanyol márka (“a spanyol Louis Vuitton”), amelyet pár évvel ezelőtt megvett az LVMH-konszern, hogy globális luxusbranddé fejlessze. Nos, ez sikerült is! Fura volt továbbá, hogy míg mi itthon max. a Douglas polcain találkozhatunk Carolina Herrera nevével, Madridban nagyon szerethetik a mexikói tervezőnő darabjait, mert tele van a város márkaüzlettel  – van férfikollekció is ruhákkal és kiegészítőkkel, ami határozottan meglepett még engem is. Az El Corte Inglésben találkoztam egyébként Herendivel is a helyi nagyágyú, a Lladró mellett. Ha szeretitek a szép és drága porcelánt, utóbbiért odalesztek.

Végezetül engedjetek még két gasztrodesztinációt megemlíteni – tényleg nagyon durva egyébként, hogy ez a poszt másról sem szól, de hát ez Madrid, mit csináljak! Egyik este elmentünk Európa egyik legnagyobb alapterületű gourmet szentélyébe mulatni. Ez nem költői túlzás, a 6000 nm-es, egy lakótömbben “megbújó” Platea nemcsak a tapas-mennyország maga, de miközben falatozod a különféle éttermek kreációit vagy iszogatod a bárpultnak dőlve a Lolea sangriádat, közben a fejed felett akrobatikus újcirkusz előadások zajlanak vagy épp egy dj tolja a talpalávalót. Az abszolút kedvencünket pedig a végére hagytam, ahova még kétszer visszamentünk, egyszerűen olyan élmény volt (és odaadnám érte a cukrozott lángosos Nagycsarnokot a fonnyadt termelői retkes Hunyadi téri piaccal egyetemben). A Mercado San Miguelnél jobb piacot én még életemben nem láttam – pedig mindenhol elmegyek csekkolni a műfajt. Oké, hagyományos értelemben ez nem egy afféle piac, ahol vesz az  ember két kiló paradicsomot, merthogy itt minden stand egyben egy gourmet hely is: osztrigabártól olyan tengeri herkentyűsig, ahol a fő attrakció a tenger szarvasgombájának is hívott kacsakagyló. Bár piac jellegéből adódóan állva, a századfordulós vaspillérek között felhúzott üvegfalaknál lehet csak jobbára enni, ez a hely korántsem olcsó! Például a fentebb említett kagylóból (sic! – mert ez igazából egy rákfaj) pár darab 10 000 forintnyi euró körül mozog. Mi rengeteg mindent kóstoltunk, a kedvenceink a homárpáncélban tálalt rákpaté, a tengerisün házában felszolgált, annak húsából készült krém, valamint a tintahal tintájában főzött paella voltak -utóbbinál a rizs pont ugyanolyan csillogóan éjfekete lesz, mint a szícíliai spaghetti al nero di seppia esetében a tészta.

A poszt zárásaként hadd bizonygassam picit, hogy a tányérunkon kívül azért láttunk mást is a városból, négy nap ugyanis bőven elég ahhoz, hogy megnézze az ember Madridot, a hangulatos La Latina-negyedtől, a királyi palota, az operaház és a Plaza Mayor környékén át egészen a Paseo del Pradóig. Szóval hajrá, menjetek és egyetek! 😉

Fotók: PR, nyitófotó: LVMH (A Loewe Calle de Serranón található üzlete)