Velence egyik leghangulatosabb negyede a Dorsoduro városrész, amelyet egyik oldalról a Canal Grande, a másikról pedig a Giudecca-csatorna határol. Ez utóbbi partján áll egy reneszánsz palota, a Palazzo Molin, amely egykor a tésztagyáros Giovanni Stucky tulajdonában volt, aki 1937-től ezt használta állandó rezidenciája gyanánt, holott a jelenleg a Kering luxuskonglomerátum által művészeti múzeumként megnyitott Palazzo Grassi is az övé volt a Canal Grandén. A jellegzetes velencei ablakok fölött azonban nem az ő nevét(mint átellenben, az egykori hatalmas tésztagyárból lett Hilton Stucky Molinón), hanem egy díszes, aranybetűs cégért olvasni: Adriatica. 1932-ben ugyanis a Compagnia Navigazione di Adriatica hajózási társaság székháza lett a palota, a cég lényegében Velence, Bari, Ancona, Rijeka (Fiume) és Zadar (Zára) hajózási társaságainak összeolvadásából született. Jelenleg pedig egy négycsillagos hotel, az Il Palazzo Experimental üzemel benne, amelyet a közelmúltban mi is kipróbáltunk.
A szálloda a francia Experimental Group része, a cégnek több szállodája is van, például Párizsban, Londonban, Ibizán vagy Menorcán is. De híresek a koktélbárjaikról úgyszintén – nem csoda, hogy a velencei is örökösen tele van. A szálloda dizájnjáért Dorothée Meilichzon felelt, aki egy nagyon furcsa világot álmodott meg ide. A terekben abszolút tetten érhető, hogy Velence színei is inspirálták, számunkra a hangulat mégis inkább olyannak tetszett, mintha egy Wes Anderson-film díszletei közé csöppentünk volna. Már belépni is egy élmény az épületbe, hiszen az ember egy külön világban találja magát, ami a legutolsó részletig alaposan kitalált és megtervezett. A színvilág, az egyes árnyalatokkal való játék mellett külön kiemelendők a burkolatok, kivált a karakteres mintázatú márvány használata – akár az étteremben, akár a fürdőszobákban. Imádtuk, hogy a klasszikus szobajtók dupla spalettái csíkosra lettek festve, és ezek színe a három emeletből kettőn el is tért. A hotel egyébként nem túl nagy, mindössze 32 szoba, mégis, a közlekedőfolyosóknak és a levegős tereknek hála az ember egyáltalán nem érzi szűkösen itt magát.
A földszinten lévő Adriatica Restaurant az épület szívcsakrája, egyúttal ez a tér mutatja be legjobban a tervező által kitalált stiláris koncepciót, kissé posztmodern irányba eltolva azt. Nagyon tetszett, hogy a hotelben több helyen is teret engedtek a helyi tervezőknek és manufaktúráknak, a recepció és az étterem közt egy asztalon például a helyi Venini üvegtárgyaiban lehetett gyönyörködni. Innen nyílik egyébként a kijárás a kertbe is, jó idő esetén itt is lehet például á la carte reggelizni. Velencében azért nem sűrűn fordul az elő, hogy egy hotelnek ekkora privát kertje legyen – ami ez esetben az Ognissanti-csatornánál ér véget, itt is ki lehet szállni, ha az ember vízitaxival közelíti meg az épületet. Az éttermet vacsoraidőben is kipróbáltuk, erről egy külön bejegyzésben lesz majd szó.
A szobák roppant különlegesek, ott is abszolút érzi az ember a Wes Anderson-stílust. Bár mi nem ebben a szobában szálltunk meg, de az elemek körülbelül ugyanazok: szerettük a kényelmes, retró stílusú kanapét, a hatalmas, faragott ágyvéget, a menő lerakóasztalokat, a fürdőszoba pedig tényleg roppant különleges volt vizuálisan. Ó, és ki ne felejtsük a tévét, ami talán a legnagyobb meglepetés volt számunkra. És igen, ezen a fotón is rajta van! Az a nagy tükör lenne az, illetve a közepén rejtőzik, alig lehet észrevenni a piros lámpát, ami jelzi a kikapcsolt állapotot. Szóval egy szó, mint száz, az Il Palazzo Experimental valóban felejthetetlen élmény mindazoknak, akik a nem mindennapit keresik, és akiknek bejön ez a 70-es, 80-as éveket idéző hangulatvilág. Nekünk határozottan!
Fotók: PR
