A Deák St. Kitchen új arculattal és névvel folytatja útját a magyar gasztronómia ösvényén, ennek apropóján pedig múlt hét szerdán este egy exkluzív, szűkkörű vacsorára voltunk hivatalosak. A DSK Wine & Grill az étterem új arculatának ismertetésével egybekötve bemutatta az őszi-téli szezonra kínált menüajánlatát is, amellyel olyan gasztronómiai koncepciót valósított meg a Food&Beverage csapat, ahol a nemzetközi klasszikusok a lehető legtöbb esetben hazai, az idényre jellemző alapanyagokra támaszkodva, egy kis csavarral kelnek életre ebéd- vagy vacsoraidőben. Az érdeklődők többek között olyan fogásokat kóstolhatnak, mint a rókagombás polenta, a sült szárnytöves csirkemell vagy a házi marha-bárány kolbász, amelyeket különleges köretek egészítenek ki, mint a rántott répa, a tejmajonézes burgonyasaláta vagy a karamellizált karfiol. Mindezek mellett a vendégek megtalálhatják kedvenceiket az étterem széleskörű street food és grill választékában nemkülönben, illetve természetesen az új fogások mellett belekóstolhatnak a szintúgy felfrissült bor- és koktélkínálatba is.

No, de lássuk pár slágvortban, hogy mik is jöttek be nekem leginkább a sajtóvacsorára összeállított menüsorból! Mivel kicsit megcsúsztunk aznap este, így bevallom, a tálcán felszolgált marha-, lazac- és tonhaltatáros kanapékat nem kóstoltam, ellenben annál nagyobb lelkesedéssel vetettem rá magamat – immár az asztalhoz ülvén – a körözöttel, padlizsánkrémmel és libazsírral felszolgált friss, sós házi kenyérre – holott nem is szeretem a libazsírt. Nemcsak azért, mert egyébként így estére már kellően megéheztem, hanem mert valóban roppant jó kenyeret sütnek – és azért lehet ezen a ponton tényleg hinni nekem, mert egyébként ebben a műfajban nem vagyok valami nagy gourmand, általában nem szoktam a nüansznyi különbségeket kiérezni. Az amouse bouche egy málnás granitával és marinált céklával felturbózott kecskesajt mousse volt (köményes tuile-lel díszítve), ami valóban kellő étvágyat eszkalált a hideg előételként felszolgált, fonott kaláccsal és fűszeres szilva chutneyval érkező kacsamáj terrine-hez. Én a terrine-eket általában nem szoktam szeretni, a lehetetlent is megpróbálom, hogy a zsírosabb blokkoktól mentesítsem őket, de most semmiféle artistatrükköt sem kellett bevetnem, valahogy olyan szépen eldolgozottan trónolt a tányéron. Lehet, hogy a félhomály volt az oka, de tényleg nagyon jóízűen kenegettem rá a kalácsra – meg is lepődtem magamon!

A póréhagyma krémleves volt az egyik személyes highlightom, textúrájában roppant izgalmas, ízében pedig nagyon harmonikus. Semmi tolakodó hagymaíz és lisztes habarás állag (aminek köszönhetően a hagymalevesek nálam zömében a no way kategóriába tartoznak), a kicsattanó zöld színnek és a krémes jellegnek köszönhetően olyan érzés az első pár kanálnál, mintha egy üde mezőbe kortyolnál bele, amelyet a ropogós hajdina és a gyöngyhagyma szeletek abszolút feldobnak levesbetétként. A préselt mangalicapofa pedig egy álom: ahogy a nagy könyvben meg van írva, szinte szétomlik az ember szájában. A már fentebb emlegetett rántott répával érkező rókagombás polenta volt a meleg előételünk, ugye ez az egyik signature vegetáriánus fogásuk. Nekem bejött, elsősorban a répa miatt, amelynek valóban van némi rántott hús érzete, nem is kell valami nagy fantázia ennek a bebeszéléséhez. A következő fogás egy marha-báránykolbászos paradicsomos káposzta volt. A főzelék nem véletlenül maradt le a nevéből, semmi, az iskolai menzáról jól megismert lisztes rántás, csak úgy könnyedén á la natur. Se a kolbász, se a káposzta nem a kedvencem az étlapon, de még én is megettem, akinek meg netán pont ezen étkek a gyengéi, az imádni fogja, mert minőségben tényleg ott van a szeren. A zöld matcha teás szorbé után jött a főétel egy kacsamáj veloutés gerslivel körített, konfitált kacsacomb formájában. Nekem ez volt az abszolút wow-kategória ez este folyamán (pedig éhes már nem voltam ugye ennyi fogás után), tökéletes összhang egy kiadós téli ételben, amelyben a csavar a májas fehérmártás volt.

A desszertet nem kész állapotában szervírozták, hanem ott helyben állították össze a cukrászok Mázas István pastry chef vezetésével. Háromféle édesség lett így egy tányérra összeboronálva, egy bogyós gyümölccsel megszórt aranygaluska vaníliasodó alapzaton, a ház híres Royal csokoládé tortája (ezt nem kóstoltam ugye, mert utálom az étcsokit), illetve az Auguste Escoffier által kitalált francia klasszikus, a Szép Heléna desszert. Ez egy enyhén flambírozott, cukorszirupban posírozott körte, amelynek névadója az 1864-ben Párizsban bemutatott és kirobbanó sikert aratott, a trójai Helené történetét feldoglozó Offenbach-operett. A budapesti hotel füstölt körtefagylalttal variálta tovább, amelyhez tokaji aszút párosítottak. Egyszerűen mesés így! A petit fourt matchás és étcsokis trüffeleknek néztem, bevallom, ezeket már nem kóstoltam. S jöjjön hát a konklúzió! A közel négy órás vacsora minden pillanatát lehetett élvezni, s nemcsak a jó társaság miatt, hanem főként a remekül összerakott fogások okán. Bár én szerettem a szálloda konyháját a megújulás előtt is, szóval azt hiszem, mégsem engem kellene megkérdezni, hogy miben is lett ez a mostani felállás jobb. Szerintem abszolút hozza a Ritz-Carltontól elvárt és megszokott színvonalat, ami azért lássuk be, ezen a nívón elég üdvös dolog! Én biztos visszamegyek még mást is megkóstolni, ha pedig rám hallgattok, követitek a példámat! 😉

Fotók: PR