Bevallom, nagyon kíváncsi voltam erre a több mint három évig tartó és több millió euróba kerülő fejlesztésre. Elöljáróban leszögezném, hogy baromi magasra tettem nekik a lécet, mégis, lazán átlépték. S hogy miért voltak e prekoncepciók részemről? Megmagyarázom. Egy ilyen kicsi város ilyen niche piacán (mint a luxusszektor) nem szerencsés a szuperlatívuszt használni – talán még akkor sem, ha határozottan kiérdemli a delikvens. Én azonban nem szoktam véka alá rejteni, hogy szerintem Budapest legelegánsabb afternoon tea-jét (Herendi porcelánban szervírozva) e Duna-parti luxushotelban adják – ha ilyenre szottyanna kedvem, mindig őket választom. Az e ceremóniának helyet adó Lobby Bar most azonban megújulva és megszépülve várja a vendégeket, immár Múzsa néven. (Természetesen ettől még továbbra is lehet itt szürcsölgetni a szálloda signature körtés teáját is egy fullig megrakott étagere társaságában, csak ezentúl a hétvégékben gondolkodjatok – legalábbis amíg tart a vírushelyzet.)

Mielőtt rátérnék a gasztrószekcióra, nézzünk körbe kicsit, milyen új funkciókat kaptak a terek! A legszembetűnőbb, hogy a Széchenyi téri főbejárattal szemközt lévő recepciós pult eltűnt, a helyén most bársonyfotelek csábítanak a Lánchídban és a várnegyed panorámájában való gyönyörködésre. A Mérleg utca felé eső passzázsrész lett a tulajdonképpeni Múzsa (egy ovális bárpulttal és asztalokkal), amely kapott egy privát kóstolószobát is, ahol a sokszor alábecsült pálinkáké a főszerep (a tokajik és a borok mellett). Alapvetően ez a helyiség az átlagvendég előtt homályban marad, csak az érdeklődök számára nyílik meg, hogy a sommelier útmutatásával mélyedhessenek el a hungarikumokkal való komolyabb ismerkedésben. Nagyon tetszett, hogy a plafonig beépített polcrendszernek és a rajta lévő csecsebecséknek köszönhetőn pont olyan hangulata van, mintha egy alkimista laborjába csöppenne hirtelen az ember. Egy minifolyosó vezet bennünket tovább egy másik “kamrába”, amelynek egyik oldalán Varga Art Crystal készleteket, a másik oldalán Herendi porcelánszervízt találunk kiállítva – ugyancsak a plafonig rakva. A folyósó végén egy telefon, mindössze két tárcsázható számmal, az egyiket az Andrássy úti Herendi márkaüzletben veszik fel, míg a másik a Varga Kristálynál csörög, hogy a VIP-vendég minél könnyebben tudja leadni az egyedi megrendelését. Nem gondoltam volna, hogy ilyennel valaha is fogok Budapesten találkozni, de még egyszer hangsúlyoznám, a Four Seasons játszi könnyedséggel dobta vissza nekem (illetve az elvárásaimnak) a labdát. (Figyelem, szolgálati közlemény: a Tasting Roomba előzetes bejelentkezés szükséges!)

Átellenben, a régi bárpult helyét egy üvegfallal kettéosztották, a nagyobb térből egy concierge könyvtárszoba lett, ahol békeidőben a szállóvendégeknek segítenek a különböző programfoglalásokban, de akár olvasgatni is leülhetünk itt: számos gyönyörű Assouline album közül válogathatunk. A játékos kedvűek pedig akár a sakkban is kipróbálhatják magukat – persze, nem akármilyenen, hanem egy olyan House of Staunton táblán, amelyet a sakknagymesterek is használnak. Nagyon tetszett továbbá, ahogy a bár kialakítása igyekszik lavírozni a korszakok közt. Az 1906-ban a névadó biztosítótársaság budapesti fiókjaként megnyílt Gresham Palota egyrészt nyilván tálcán nyújtja a megoldást, hogy márpedig ide a szecessziónak a prágai/bécsi art nouveau-s irányzata kívánkozna, de az új enteriőrben van némi art decós beütés is (külön piros pont érte, hogy a hotel enteriőrjeit egyébként 2004-ben is tervező angol belsőépítész iroda még az olyan nüanszokra is figyelt most, minthogy chevron mintában legyen lerakva a külön a Múzsának tervezett mosdó márványburkolata, ahogy a szaniterek is art decósan szögletesek). Semmi anakronisztikus nincs azonban a térben, a bútorzat contemporary luxury stílusú, sok mély szín, bársony és némi fémes csillogás, ahogy kell és ahogy kozmopolita, sokat látott fogyasztóként el is várjuk tőle.

A menü tárgyalása nem kezdődhet rögtön a kulináris élvezeteknél, türelem, ugyanis maga a étel- és itallap is megér egy misét – de legalábbis egy dizájndíjat tervezőgrafika kategóriában. Ilosfai Krisztina PR-vezető (aki a tesztünk utáni héten személyesen körbevezetett engem a “titkos” helyiségekben) elmondta, hogy már e kis könyvecske mögött is komoly gondolatiság van, alapvetően a múlt (Kezdetek), a jelen (Aranykor) és a jövő (Új kor) rendezi csoportokba a koktélokat, de a szemfülesek olyan kis utalásokat is kiszúrhatnak a direkt Mucha művészetét megidéző rajzokon, hogy a Lánchíd oroszlánjai egy másik idősíkban macskaként köszönnek vissza. Bonyolult? Szerintem csak érdekes, és roppant lenyűgöző, hogy a csapat komplett filozófiát gyártott a konyha munkája mögé. Azaz a bár mögé. Merthogy a hangsúly itt tényleg a báron van. Alapvetően kis adagokkal (akár sharing koncepcióval, mint ahogy mi is ettük őket) számoljunk, amolyan előétel gyanánt. Ugyan kértünk előzetes állásfoglalást, mégis a szívünkre és az ízlelőbimbóinkra hallgattunk a választásnál. Az osztrigaduó kétféle ízesítést takar, az egyik gin tonic habbal, a másik alga ponzuval érkezik. Próbáltuk a vöröstonhal-tatárt ropogós rizzsel (ez nagyon furcsa találmány, de jó) és a japán körtével körített kacsamáj terrine-t is. A kedvencünk azonban a pekingi kacsa gyoza volt, ebből két adagot is ettünk. Végül a kétféle tempurával (rák és tintahal, valamint spárga és cukkini) zártuk a sós ételek sorát. A méretekhez képest ennyi már bőven elég, hogy az ember jóllakjon, azonban jómagam sosem tudok nemet mondani az édességre, így bevállaltam még egy mangós szorbés matcha créme brulée-t is. (Külön köszönet érte Menyhárt Attila cukrászmesternek, aki olyan különleges japán alapanyagokkal dolgozik, amelyeket máshol nem kóstolhatunk a városban.) Nos, igen, mindezek után jól látjátok, bár az épülethez adná magát egy monarchikus konyha, de a Four Seasons nem ezt az utat választotta, helyette hallgattak inkább a kutatási adatokra. Az anyacég felmérése szerint ugyanis a magyar szállodát békeidőben látogató amerikai utazók (a szállóvendégek közel 60%-a) inkább a világszerte egyre népszerűbb ázsiai konyhára szavazna – amivel egyébként szerintem a legtöbb hazai vendég is teljesen ki van békülve. Győrffy Árpád executive séf vezényletével a csapat azonban még egyet csavart a dolgon, így lett fúziós a konyha, és kerülhetett bele mangalicakolbász a baóba. Avagy wagyu steak a Herendi porcelánra. Merthogy mindent arra a különleges mintára tálalnak, amelyet a szálloda illetékesei és a Herendi tervezőcsapata együtt találtak ki a Múzsa számára.

A végére tartogattam ugye a fő attrakciót: a koktélokat és egyéb különlegességeket. A poharak is egyedileg ide készültek, a múlt italai kézi csiszolású kristályban érkeznek, a jelen és a jövő kreációit ugyancsak egyedi, fújt darabokban kínálják, így nem kell meglepődnünk, ha a Tiszavirág nevű egy elképesztően hosszú szárúban, míg a Mákvirágra keresztelt egy mákgubóra hajazóban virít. (Szórakoztató tipp két fogás közé: ezeket a magyaros motívumokat is megtalálhatjuk elrejtve az étlap illusztrációin.) Természetesen ez utóbbit már csak a látvány és a feeling kedvéért is, de muszáj voltam megkóstolni: nem okozott csalódást, ahogy az alkoholmentes, tonkababbal és tárkonnyal ízesített almakoktél sem. Ha pedig még soha sem ittatok Puszta koktélt, most itt az alkalom! Az Essence of Inspiration nevű ital megidézi és tiszteleg az első magyar koktél előtt, amelynek a sztorijáról már írtam is itt a blogon (katt ide érte)! És hogy miért ilyen jók ezek az italok? Semmiképpen se vitassuk el az érdemet Rédli Ádám head bartendertől és csapatától, ugyanakkor van egy kis turpisság is a színfalak mögött. Emlékeztek még, hogy említettem egy bizonyos üvegfalat? A túloldalán egy szervízfolyosó lapul egy különös szerkezettel (rotary evaporator), amelyet jobbára a gyógyszergyártásban használnak lepárlásra – illetve ma már előszeretettel tesznek ekképp a világ legjobb bárjai is! Így a londoni The Langham Hotel Artesian Bar-ja is, ahol Ádám dolgozott, mielőtt hazajött volna Budapestre, hogy megalkossa a 15 féle signature koktélt. E műintézmény konstans a világ 50 legjobb bárja közt foglal helyet, talán köszönhetően az egyik törzsvendégének is, akitől kapták a tippet, hogy létezik egyáltalán ez a szerkentyű, ami gyakorlatilag amolyan betonkeverős mozgással bontja szét az italokat az alkotóelemeikre. Durva, ugye? Na de még mindig nincs vége, sőt, aki annyira tokajimániás, mint én, annak most jön csak a fénypont. Itt található ugyanis a világ legnagyobb tokaji gyűjteménye, Becker Gábor head sommelier külön blokkot szentelt hát a tételeknek az itallapon is, akár 1963-ból vagy 1959-ből (A legrégebbi Oremus aszú ’56-os). Ezek ára húzósabb, 300-800 ezer Ft közt mozog egy palack, ami még mindig semmi az esszenciákhoz képest. Merthogy az 1912-es és ’20-as Oremus aszú is közel 1-1 millió forint, ami eltörpül ugyan a világ legdrágább bora, a 2008-as, 1,5 literes Royal Tokaj Eszencia Magnum 30 milliós palackára mellett! És ez nem csak egy városi legenda, tényleg létezik, a vitrinben (Kincstár) szemrevételezhető is. A szálloda egy eladásról tud egyébként hálózaton belül: a sanghaji hoteljükben bontottak fel egy palackkal belőle.

Nos, a fentebbiek mind alámuzsikálnak annak, hogy a Four Seasons Hotel Gresham Palace új ékköve a világ élvonalába emelkedjen, s apropó muzsika! Majd elfelejtettem, ugye nem síri csöndben kell koktéloznotok, minden hétvégén este héttől élőzene várja a vendégeket az asztalok közötti pódiumszínpadon, megidézve valamit a boldog békeidős Budapest híres mulatós életéből. Ugyanis e falak százvalahány éve a burzsoázia és az arisztokrácia vigalmainak adtak otthont, lévén itt működött a Pódium Kabaré, az ország első kabaréja (illetve a Gresham-Venezia Kávéház is). Egy szó, mint száz,  ha ismét minden visszaáll a régi kerékvágásba, feltétlen foglaljatok itt asztalt, fedezzétek fel a kelet és a nyugat találkozását ebben a világszínvonalú bárban! Illetve addig is nézegessetek még képeket az ételekről a blog Instáján, itt! 😉

Fotók: PR (Barbay Csaba – enteriőrfotók, Kaunitz Tamás – ételfotók, Pinewood Lifestyle – italfotók és itallap, két utolsó ételfotó)