Vicces, de valahogy úgy hozta az élet, hogy ezek pont szomszédai egymásnak, lévén mindkettő az Erzsébet téren található, egy, a teret a Fashion Streettel összekötő utcácska választja csak el őket egymástól. És eminens diákként máris úgy jelentkeztek erre a monitor előtt, hogy majd kiestek a padból, én meg helyeslően bólintok: úgy van, a Blue Fox The Barról (Kempinski) és a Kupola Barról (The Ritz-Carlton) lesz az alábbiakban szó!  Annyi közös bennük, hogy mindkettő egy nagy, nemzetközi luxusszálloda gyermeke, de kíváncsi voltam, hogy a jó pedigré és a csábos enteriőr mellett mit tudnak még ezek ketten, amit más versenyző nem. Merthogy akad még ebben a mezőnyben konkurens bőven (szerencsére)!

Korelnöki volta miatt kezdem a Kempinski főbejáratától bal kézre eső Blue Fox The Barral, amelynek jár tőlem a nagy piros pont azért, hogy nem lett szájbarágós a végeredmény. Értem ezalatt, hogy nem kék bársonnyal húzta be a helyet padlótól a mennyezetig az enteriőrtervező,  a logóban is szereplő rókára csupán egy körülölelő kék derengés utal, amit ugye világítással oldottak meg (lásd. fentebb). Az in house bejárat a The Living Room  nevű közösségi helyiség mellett, a lobbyból nyílik, nekem személy szerint pedig nagyon tetszik, hogy ezek az enteriőrök szépen egyben vannak tartva, finom és drágának tűnő anyagokkal, időtálló luxust sugárzó bútorzattal operáltak a szálloda visszafogott árnyalataiban. A Kempinski bárja volt különben idehaza az első fecske, amely több szeretett volna lenni egy szimpla bárpultnál egy elegáns hotelben, ahova max. a bentlakók merészkednek le egy-egy italra. Mondhatni, jól meglátták a piaci rést, hiszen nemigen volt más luxusalternatíva a műfajban (talán csak a Gundel klasszikus stílusú bárja), őszintén szólva ezekben az években pedig még a legtöbbek fejében tartotta magát az az általános közvélekedés is, hogy egy szállodában csakis aludni lehet. Ügyesen, a hotel upper class presztízséből alább adva, külön brandként pozicionálták, azt sugallva, hogy akár  farmerban is be lehet ide ülni a munka után meginni valamit a kollégákkal/barátokkal – és ez mondjuk így is van. Olyannyira, hogy a focibajnokság idején rendre telt házakat produkáltak (volt ugye egy óriáskivetítőjük), és hát focicsapatoknak nem klubzakóban szokott az ember szurkolni. Én is csak egy kasmírpulcsiban érkeztem, és így éreztem magam:

Két-két koktélt rendeltünk, kísérőnek pedig rákkal töltött baót, amit hagyományosan fedett bambusztálban szervíroznak. Persze, az étlap végessége nem azt jelenti, hogy a sokadik alkalommal is feltétlen repetára vagyunk kényszerítve, hiszen a szálloda Bécsi utcai frontján lévő Nobu menüjéről is lehet választani, a felszolgálók készségesen áthozzák  a rendelést. A “Blue Fox” koktéljai  első blikkre is nagyon kreatívnak tűnnek- amikor az ember még meg sem kóstolta őket. A bartenderek nemcsak az ízekre, hanem a külcsínre is nagyon odafigyelnek, a Street after rain (lásd. alább) nevű például egy eső után megmaradt víztócsát akar imitálni, ezért nem is kecses koktélos pohárban, hanem egy laposabb tálban érkezik, szirmokkal és levelekkel megszórva (igen, a képen ezt most ne keressétek!). Alapja egy francia, családi, calvadoskészítő manufaktúra, a Christian Drouin Le Gin-je, amelynek érdekes ízvilágát a gyömbérrel, borókával, vaníliával, fahéjjal, mandulával és rózsaszirmokkal áztatott calvados eau de vie adja. Ezt pedig házi készítésű Karob szirup és mák bitter egészíti ki.

De ugyancsak nagyon szerettük a Sarcasm fizimiskáját, ezt a koktélt virágcserépben szervírozzák, amelybe egy növény is bele van tűzve, az alján ehető virágfölddel, sőt, még mandarinparfümmel is befújják, hogy az orrunkat is félrevezessék! Ez a gyümölcs likőrformában is benne van egyébként, amelyhez vargányagombával infuzionált barna rum, házi pisztáciaszirup és kevés lime lé társul. A Taste of electricity egy villanykörte formájú pohárban érkezik, ezt a tequila alapú italt házi palomával (grépfrút héj és lé, tequila, valamint cukor keveréke, amelyet vermuttal, lime-mal és vaníliasziruppal shakelnek fel) turbózzák, és jár mellé egy különlegesség: a sechuan buttom virág. Ez egy kis szárított növénygalacsin, amely zsibbadást okoz a szájban, ezzel kiemelve a koktél ízét. Nagyon vicces volt, imádtuk az élményt! A negyedik ital a szárazjéggel szervírozott, a bár egyik signature koktéljaként számon tartott Oblivion volt (lásd. a nyitóképen), amelynek tetején yuzukivonatos cukorüveg terpeszkedik – nagyon jó érzés ezt beletörni a koktélba.  Alatta Chichicapa mezcal, Pipian tökmagszirup, Horchata (napokig készült rizstej) és jég elegye van egyébként. Így a végén nem felejthetem még ki a koktélok mellé, snackként felszolgált wasabis ostyát sem a lajstromból, ami eszméletlenül eteti magát.

A szomszédban, a The Ritz-Carlton főbejáratától jobbra egy teljesen más hangulatú bárt álmodtak meg, tették ezt nagyon helyesen! Merthogy a már emlegetett Gundelén kívül nem volt a városban eleddig olyan stílusú hely, ahol a kandalló mellett, a dór stílusú oszlopok között az ember úgy érezheti magát a bársonyfotelekbe süppedve, akárcsak egy elegáns londoni bárban. Amolyan igazi dzsentlemenesben á la James Bond. Délután öttől nyitnak, egész zárásig van lehetőségünk á la carte étlapról válogatni, lévén a szálloda másik oldalán lévő Deák St. Kitchen konyhája hivatott ellátni a Kupola Bar kiszolgálását is. Nagyon tetszett, hogy van ugyan egy komoly itallapja is, a bármenedzser rögtön az ízlésünk felől érdeklődött, hogy a legoptimálisabbat tudja akár kútfőből is improvizálni. A fentebbi bár csapatához hasonlóan itt is rögtön érződik, hogy a staff nemcsak nagyon érti a dolgát, de oda is van a munkájáért, szinte megjön a kedve az embernek odatelepedni a központi helyet elfoglaló bárpulthoz és beszéltetni őket az alapanyagokról és a know-how-ról. Bár én ide is következetesen pulóverben és farmerban érkeztem, az architektúra és a berendezés lehetővé teszi, hogy ha ki akarod csípni magad (mert mondjuk megsétáltatnátok a szekrény mélyén búslakodó, új bársonyloafereteket vagy klubzakótokat), akkor itt gond nélkül megteheted. De lássuk akkor, mit is fogsz inni meg enni eközben!

Két koktélt emelnék ki a négyből, ami különösen bejött. Az első delikvens –  nem vicc – egy kávéízű volt! Alapvetően nem rajongok a kávés ízesítésű dolgokért, eszembe nem jutott volna így ilyet kérni, de a szakemberre bíztam magam (aki mondjuk nem tudott erről az averziómról). Mivel ugye (mindkét helyre) estefelé mentünk, így pláne fura volt az élmény, viszont annál kellemesebb a csalódás. A benne lévő kávélikőr íze gyerekkorom kedvenc “csokiját”, a Kapucíner szeletet juttatta eszembe, de nyilván a jégkása, a pezsgő, a fahéj és a narancslé azért abszolút elvitték egy nagyon fancy irányba. A másik játékos szintén egy pezsgős ital volt, Russian Standard vodkával, Cointreau-vel, lime-mal és eperrel, küllemre kissé Cosmo koktélos volt, de ízre (bár édeskés jellegű), abszolút messze állt a szájösszetapasztós cukrosságtól. Míg szürcsölgettük őket, közben folyamatosan jöttek a fogások, alig győztük tartani az ütemet. Vicces, de snackként itt is valami hasonló ostyafélét adnak, csak ez nem wasabis, hanem szezámmagos-köményes. Ami mindkettőnknek abszolút telitalálat volt, az a libamáj mousse – pedig mi ebben a témában tényleg nagyon kritikusak vagyunk! A foie gras (lásd. a nyitóképen) finom házi brióssal, pekándió és dió morzsával, valamint tokaji aszús aszalt gyümölcs chutney-val van összeboronálva. Mindegyik alkotóelem tökéletes szimbiózist alkot egyenként is a libamájjal, így együtt támadva azonban tényleg különleges az élmény – az ember ugye nemcsak a jellegzetes édeskés, krémes ízt érzi.

A másik favorit az Angus marhából készült tatár beefsteak volt, amely gyönyörűen festett, ahogy a “ragasztóanyagul” használt, majonéznek tűnő szósszal megformázva lapos korong alakban trónolt a tányéron. Eddigi életem egyik legjobbja volt e fronton! A házi füstölt lazac (lásd. fentebb) orosz tokhal kaviárral érkezik, joghurtos uborkahabbal és kapros aioli szósszal (= hagyományosan ez egy mediterrán fokhagymás majonéz), míg a mangalicafasírtos miniburgerhez wasabis tejfölt (!) párosítottak. Aioli szószból tényleg nincs hiány a The Ritz-Carlton konyháján, ezzel házasították a rákpogácsákat, a füstölt kápia paprikás és cheddar sajtos kroketteket is. Mind remek a maga nemében, s bár nem érkeztem különösen éhesen, nem tudtam abbahagyni őket. Ugye így túl 3 hideg, 3 meleg fogáson, a kapacitásunk már a végét járta, s hiába hozták ki mindkét – művészeti alkotásnak is beillő – desszertet, csak egyet kóstoltam. Bevallom, kőkeményen részrehajló voltam, mivel az étcsokival hadilábon állok, a ház signature édességének számító Royal Csokoládé “Tortanyalókát” (mogyoró praliné, csokoládéhab, málna coulis) csak csodáltam, de a főzött vaníliakrémes, bogyós gyümölcsös mille-feuilles-nek (=ezerlapos krémes) nem tudtam ezúttal sem ellenállni. Ha csak egy valami lesz, amit megkóstoltok, akkor ez legyen az! (Ugye itt lelkendeztem már korábban a hotel pastry chefjének munkásságáról.)

És hogy mi lett a teszt eredménye? Csakis magamat (jobban mondva a poszt címét) ismételhetem, ez a két hely tényleg eszméletlenül tudja a dolgát, és teszi azt estéről estére. Itt van a jó idő, lehet végre öltözködni, húzzatok egy fehér inget és egy szép zakót, és lehet menni a haverokkal/a kedvesetekkel egyet-egyet fancyskedni! 😉

Fotók: PR