A jelenleg a Marriott-csoport egyik luxusmárkájához, a The Luxury Collection láncolathoz tartozó Hotel Bristol eredetileg Hotel am Ring néven nyílt meg 1892. június 26-án a Bécsi Állami Operaházzal átellenben, a Ringstrassén. Több mint 130 éves fennállásának köszönhetően egy igazi ikon lett ez a grand hotel, amelynek olyan hírességek szavaztak már bizalmat, mint Richard Strauss, Gustav Mahler, Theodore Roosevelt, Giacomo Puccini, Paul McCartney vagy Catherine Deneuve. Az enteriőrjeit tekintve klasszikus kialakítású szálloda egyik legszebb része az étterme, a Bristol Lounge. A stílusjegyeiben inkább az art deco felé húzó tér lélegzetelállító, a barna fa falburkolat, a mennyezet stukkódíszítései, a kristálycsillárok, a csavart oszlopos kandalló egy roppant elegáns miliőt teremtenek – de mégsem hivalkodó módon! A Bristol Lounge egy igazi nagypolgári hely, ahova az ember nem feltétlenül öltözik ugyan ki – bár azt is lehet, senki sem tiltja -, de mindenképpen a csendes luxus irányelvei szerint választ ide ruhát, hiszen az mégsem lehet, hogy az aranyozott, logós porcelántányér sikkesebb legyen az étkező vendégnél. Az étlapon természetesen hangsúlyosak az osztrák fogások, de a konyha brillírozik a nemzetközi ízek terén is, mint alább látszik majd, ugyanis egy másfél hete mi magunk is kipróbáltuk a menüt. Sokat kóstolunk egyébként szerte Európában, de itt olyan élményben volt részünk, amit egészen biztosan nem felejtünk pont a közvetíteni kívánt klasszikus értelemben vett burzsoá életérzése miatt.

Kevés alkalommal mutatjuk be, hogy az éhségcsillapító kenyér/kenyérválogatás hogyan is néz ki – mert általában azért nem ez az este fénypontja. A Bristol Lounge verziójáról viszont határozottan érdemes beszélni és írni! Bár a fotó kedvéért itt most magunk elé vettük a négy részre osztott bucit, valójában ez két fő fejadagja. Hozzá nagyon ízlésesen egy logózott, szinte már ipari mennyiségnek is mondható vajkorong érkezik és számunkra roppant furcsa mód egy köményes, metélőhagymás, durvára tört krumplipürészerűség, amely szintén azt a célt szolgálja, hogy ne magában együk a kenyeret. A Bajorországban Kartoffelkäsének, Ausztriában Erdäpfelkäsének nevezett kenhető krém főtt törtkrumpli, tejföl, fűszerkömény, hagyma és metélőhagyma elegye – de vannak, akik széttört főtt tojást is kevernek hozzá. Ez utóbbi azért nem volt szokás sok helyen, mert ez az étel alapvetően a krumpliföldeken idénymunkát végzők második reggelije volt, a tojás meg ugye a hosszan tűző napsugaraknak nem annyira nagy barátja romlandósági szempontból. Nagyon klassz ötletnek tartottuk, hogy luxus ide vagy oda, a konyha már a nyitányba is belevitt egy ilyen tipikusan helyi érdekességet.

Közös történelmünkből és szomszédságunkból fakadóan ugyanis az osztrák konyha nekünk, magyaroknak nem annyira izgalmas. Ugyan nem száz százalékban esszük ugyanazt, de a hagyományos ételek jelentős része megegyezik. Persze, nüansznyi különbségek – például hogy a rántott húshoz milyen köretet társítunk – vannak azért, de ezek nem számottevők. Így arra gondoltunk, hogy az elő- és a főételek közül csak halas fogásokat választunk, ami mindig roppant érdekes egy olyan városban vagy országban, amelyiknek nincsen tengere. Bécs a Naschmarktnak és a nyilván remek beszállítói hálójának köszönhetően nincs komoly kihívás elé állítva, de mindenképpen érdekesebb választásnak tűnt ez így, mint a marhahúsleves, a pörkölt vagy a táfelspicc. A hideg előételünk egy hamacsi szasimi volt szőlőszemekkel, amely ehető virággal volt megszórva és biztos, hogy snidling is akadt benne  – valamint egy szósz is érkezett hozzá egy kis vörösréz lábasban. A hamacsi a sárgafarkú hal japán neve, ezt a fajt nagy becsben tartják a távol-keleti szigetországban, főzve vagy nyersen fogyasztják főként a hidegebb hónapokban, mert a húsnak nagy a zsírtartalma. Ez azonban egyáltalán nem érződött, egy nagyon kellemes textúrájú halról van szó, könnyed előjátéka volt ez a főfogásnak. Illetve a levesnek, amit meleg előétel gyanánt ettünk. Többször is írtunk már róla, hogy mennyire nagy rajongói vagyunk a bisque, e népszerű mediterrán rákkrémleves műfajának. A bisque akkor a legjobb, ha homárból készül, mint itt is. Maga a tenger gyümölcseivel felturbózott leves nem túl nagy adag, ami érthető, hiszen jön még mellé egy egész tepsi toast is. A kenyér közötti töltelék roppant gazdag, alapvetően garnélahús van benne, de a curryt is könnyen ki lehet érezni. Egyértelmű, hogy vajban sült, ezért könnyű ételnek semmiképp nem mondanánk, mi ketten a felét tudtuk csak megenni. Ez így főfogásként is megállja a helyét.

A két főfogásunk szinte már tapas-szerű tálalást kapott. Olyan érzetet kelt, mintha egy családi asztalnál ülnénk, ahol mindenki szed mindenből. A homár itt thermidor formában érkezik, azaz a főtt húst kiszedték, gazdag bormártásban is megforgatták, majd visszatöltötték a páncélba és lepirították. A thermidor szószába kerülhet még tojássárgája, mustár, pálinka és Gruyére sajt is. Hogy milyen volt? Fantasztikus, azoknak is maximálisan ajánljuk így, akik nem szeretik egyébként a homár karakteres, édeskés ízét. Hozzá egy nagyon esztétikus formában érkező majonézes ráksalátát, valamint Dauphine burgonyát párosítottak – ez utóbbi ugye nem a nálunk hercegnőburgonya alatt futó variáns, hanem egy burgonyafelfújt, amelynél a pürét tésztával keverik össze és úgy sütik ki. A másik fogásunk pedig egy nyelvhal volt, amelyet nagyon elegánsan a felszolgáló egészben hoz ki, majd az asztalnál a zsúrkocsin filézi és tálalja. Bevalljuk, mi imádjuk az ilyen picit maníros, színpadias kiszolgálást, szerintünk sokat hozzátesz az élményhez. A lepényhal állandó szereplője az elegáns asztaloknak, minket ez a lágy fogás nagyon emlékeztetett a madridi Mandarin Oriental Ritzben elköltött vacsoránkra, annyi különbséggel, hogy itt újkrumpli és egy ajvár állagú és ízű papikrakrém társult hozzá.

Nagyon gondolkodtunk, hogy zárásnak a szálloda signature édességét, a Bristol tortát kérjük-e, de a csokis, kocka alakú monodesszertet végül is két tipikus bécsi/osztrák csemege győzte le. Az egyik természetesen az almásrétes, amelyet mi tejszínhabbal és vaníliasodóval is kértünk, a másik pedig a rumos mazsolás, házi szilvabefőttes császármorzsa volt. Sajnos a smarni idehaza valami hatalmas szereptévesztésen ment keresztül, ezért lehet az, hogy amit nálunk az iskolai menzán vagy akár még étteremben is ezen a néven felszolgálnak (azaz a barackízes grízmorzsa), annak semmi köze sincs az egyébként egy elrontott schönbrunni palacsintából lett, kivált osztrák és bajor földön népszerű ínyencséghez. Mi sosem hagyjuk így ki, ha ehetünk egy igazán jó császármorzsát. A Bristol Lounge-é egészen kiváló, a könnyű tésztához jól passzol a szinte lekváros állagúra főzött befőtt is.

Az étterem egyébként egész nap üzemel, reggelizni és ebédelni is lehet itt, de van afternoon tea-jük is – a kevés bécsi opció közül szerintünk a legjobbnak kinéző. És van az étterem mellett egy szuper bárjuk is, amely nem is oly régen lett felújítva. A párducminta mindig klasszul néz ki, ha ízlésesen használják, itt a tervező padlószőnyegnek gondolta, ami remekül megy a bársonykárpitos bútorokhoz és a fali faburkolathoz is. Érdemes egy koktéllal itt kezdeni vagy zárni az estét!

Enteriőrfotók: PR, gasztrofotók: The Gentleman’s Review