A Zsolnay Kávéház azon kevés budapesti étterem és cukrászda közé tartozik, amelyik képes volt egy nagyon karakteres és saját külön világot teremteni maga köré – és ebbe sikeresen is involválja a vendéget. Persze, volt némi hátszelük is, hiszen azért mégiscsak egy nagy múltú körúti szálloda vendéglátóegységéről van szó, adja magát így a századfordulós körítés. És a jelenlegi üzemeltető ugye a Zsolnay porcelánmanufaktúrával kötött 1985-ös megállapodást is örökölte, ahogy a direkt nekik festett, egyedi mintával készült teáskészletet úgyszintén. De van nehezítő akadály is. Hiába az 1913-ban megnyílt Britannia Szálló (jelenleg Radisson Blu Béke Hotel) adja a helyszínt, a II. világháborús pusztítás eredményeképp nem sok minden emlékeztet már a két világháború közti időszakra. A Teréz körúti főhomlokzaton, a főlépcsőn és pár Haranghy-alkotáson (köztük az egykori Kupolaterem nyitható, de később statikailag meggyengült, majd aztán felújított üvegkupolájával) túl alig maradt valami a még a boldog békeidőkben nyílt luxusszállodából. Amire csak ráerősít, ha az ember beles a Szondi utcába, hiszen ott feltárul, hogy a hotel épületének nagy része teljesen modern. Innen indult hát a munka, de mégis jót főztek ki belőle! (Mondjuk ezt úgy, hogy beköltözésünk alkalmával magunk is kipróbáltuk egy ötórai teán és egy vacsorán keresztül, hogy mit is tud a koncepció, működik-e a varázslat.)

Kezdjük ott, hogy a Nagykörút ezen szakaszán már a XIX. század végén sem nagyon akartak megmaradni a kávéházak, pedig amazok akkor élték igazi fénykorukat, szinte minden utcasarokra jutott belőlük egy. Mint Saly Noémi kávéházkutató is rámutatott, itt valamiért ez elég nehézkesen ment, illetve hát nem ment, mert évente újrapróbálkozott valaki, amikor az elődje beadta a kulcsot. Pedig ekkoriban a kávéház tényleg esszenciális volt: a különféle (akár külföldi) napilapok révén ott lehetett hozzájutni a friss hírekhez, ott lehetett ebédelni vagy vacsorázni, ha az embernek éppen csak egy teakonyhája volt odahaza, és telente ott lehetett melegedni is, ha otthon gondot jelentett a fűtés. Mindezt elegáns miliőben. Személy szerint nekem nagyon tetszik, hogy a Danubius Hotels Group bár egy modern kialakítású, koncepcióját tekintve mégis klasszikus kávéházat akart nyitni, ami nem egyenlő a cukrászdával, hiszen elég impozáns a főtt ételeket tartalmazó menüje is, amely néhol elég kreatívra vette a figurát.

Az előételeket például úgy hívják, hogy körúti falatok, ahonnan mi mondjuk nem kóstoltunk semmit, helyette egy szarvasgombás, vargányaraviolis ököruszálylevesre voksoltunk, és a zónaételek közül a pármai sonkás, Grana Padanós, rukkolás, tejfölös lángosra. Nagyon különleges volt így a jól ismert hazai streetfood, külön tetszett, hogy csili-vili eszközkészlet ide vagy oda, egy gyűrt zsírpapíron tálalták, ahogy ennénk azt egy büfében is. (Holott szerencsére nem is volt különösebben olajos, hasfájásra tehát nem kell készülni.) Na de mik is azok a zónaételek? A kis adagként tálalt fogások magyar elnevezése még a XIX. századból származik, amikor is a gőzmozdonyok víz- és szénkészleteit útközben is tölteni kellett. Az erre szolgáló megállók miatt az útvonalakat zónákra osztották. A szemfüles vendéglátósok pedig amíg állt a vonat, kis adag ételeket kínáltak az utasoknak. A hotel ma is látja ennek létjogosultságát, ha az ember egy gyors meetinget bonyolítana le a kávéházban, illetve a közeli színházak előtt bekapna sietősen valamit. Az ötlet olyannyira bejött nekünk is, hogy még egy zónaételt kipróbáltunk, a ház egyik jellegzetes fogását, a Zsolnay Signature töltött káposztát – ami bizony védjegyet is kapott. Mint fentebb látszik, nagyon mutatósan érkezik, és szerettük, hogy egy káposzta tényleg csupán pár falatnyi volt. Emellé chorizóval és zöldséggel felturbózott grillezett királyrákot kértünk, amelyet frappánsan serpenyőben tálaltak – és még a bagett szervírozását is elég kreatívan megoldották.

A desszerthez elérkezve van csak igazán bajban itt az ember, hiszen alig lehet választani, annyi kipróbálandó van. Mi igyekeztünk a legtöbbet figyelmen kívül hagyni és csak a signature kompozíciókra fókuszálni. Ezek közül a panyolai almatorta volt az egyik legkülönlegesebb: a mandulalisztes linzertésztán belga tejcsokoládé mousse, szikkasztott fahéjas almakocka, Granny Smith zöldalmapüré. A kültakaró grillázsdarabokkal szórt étcsokis ganázsköntös  – és ki ne felejtsük itt a végére a mézes-fahéjas Panyolai Almapálinkát! Mint a fotón is látszik, és olvasható, van benne anyag, és nem is kis darab. Abszolút hozza a házias hangulatot, bár talán jöhetett volna még rá valami díszítés is – de ez a szubjektív meglátásom. Az enteriőr ugyanis feszengésmentesen elegáns (kecses vonalvezetésű, tűzött székek, kanna formájú világítótestek, finom kárpitok, klasszicizáló asztallábak, stb.), elbírja abszolút a kissé túlgondolt cukrászremekeket is. A másik édességünk pedig nem lehetett más, mint a Zsolnay Signature The Globe desszert, amelyet természetesen a Haranghy-kupola ihletett. Van benne kókusz, egzotikus gyümölcszselé, kalamansi lime, mindez a fehércsokoládé kupola alatt. Könnyed, franciás desszert arra az esetre, ha már alig fér az emberbe valami, de mégis édessel zárná a vacsoráját. Mindig jó egyébként, ha van egy olyan jó minőségű hely egy adott utcaszakaszon, amelyre bármikor lehet számítani – a Nyugatinál a Zsolnay Kávéház az.

Enteriőrfotók és exteriőrfotó: PR, gasztrofotók: The Gentleman’s Review