Ebben a cikkünkben részletesen írtunk arról, hogy milyen volt eltölteni két napot a Kempinski Hotel Das Tirolban Ausztria legmenőbb síparadicsoma, Kitzbühel mellett. A német szállodalánc jochbergi egységének két étterme is van, a jobbára ázsiai fogásokat kínáló, főként tiroli alapanyagokból főző Sra Bua és az ízig-vérig tiroli konyhát a mediterrán fogásokkal ötvöző Steinberg. Előbbi – ott tartózkodásunk alkalmával – zárva is volt, de mindenképpen utóbbit szerettük volna egyébként is kipróbálni a lokális jellege és fogásai miatt. Az étterem szervesen kapcsolódik a hotel reggeliztetőhelyiségéhez, tulajdonképpen egyetlen terem – persze, a közös teraszra is ki lehet ülni, ha valaki a szabad ég alatt szeretné elkölteni a vacsoráját. Mi inkább a tipikus tiroli atmoszférára szavaztunk: a faburkolatú helyiségben a falon trófeákkal – nyakukban koszorúval, hogy valami modern dizájnt is kölcsönözzenek az enteriőrnek. Nagyon kellemes itt, kitekintve az ablakon a zöld természetet és a magas hegyeket látja az ember, mielőtt lemenne a Nap, és nyilván a bútorzatnak és az elegáns terítéknek hála nyoma sincs az osztrák sörözőhangulatnak, hiába volt egyértelműnek látszó cél, hogy a környéken megszokott fa parasztházak miliőjét is becsempésszék. Nagyon jó arányérzékkel adagolták ezt, hiszen az ember egyáltalán nem érzi, hogy olyan helyen ül, ahova túlöltözött volna, nyugodtan ki lehet csípni magunkat – mi is így tettünk.

Az étlapon találunk egy, az évszakhoz passzoló signature menüt (mivel mi április végén voltunk, így ez még nekünk a tavaszi volt), de á la carte is rendelhetünk. Mi egy négytételes signature menüt mindenképpen kértünk, hiszen valóban a legerősebb fogásokat gyűjtötték ott össze, illetve három másik ételt pedig magunk választottunk. Nagyon szerettük volna a rumos mazsolás, sült szilvával és természetesen lekvárral tálalt házi császármorzsát is megkóstolni, de már kapacitásilag nem tudtuk bevállalni, olyan mennyiségű volt az itt látható étel – pedig direkt nem is ebédeltünk. (Továbbá képzeljétek ide a kétféle ízesítésű vajjal és sült zöldséggel érkező félcipót is, amit azon melegében el is tüntettünk.) No, de vissza akkor az előételekhez! Az egyik egy tavaszi saláta volt fürjmell szeletekkel (egyenesen Franciaországból), amelyben articsóka, sárga paradicsom és Grana Padano parmezánropogós foglalt még helyet a rukkolaágyon. Könnyű és zamatos volt, jobb intró nem is kell egy egyébént nehezebb fogásokat is tartogató menübe. A másik nyitányunk pedig egy Oscietra kaviárral megpakolt, szarvasgombával és fokhagymával ízestített, crème fraîche-sel kínált Kiachl (vagy másnéven Kiach’l, netán Knieküchle) volt. Ez a sült tésztáféle régiónként egyébként számos más néven is előfordul még bizonyos osztrák és német tartományokban, így a fánkként fordított Krapfenként is. Ez nem véletlen, mert alapvetően egy fánktésztáról van szó, amelynek hagyományos formája leginkább a mi farsangi fánkunkra emlékeztet. Van édes és sós verziója is, előbbit lekvárral, utóbbit savanyúkáposztával megpakolva szervírozzák itt Tirolban is. A Kempinski ezen csavart most egyet a luxuskodó feltéttel – mi kifejezetten örültünk az orosz kaviáros blinire emlékeztető parafrázisnak.

Mivel az étlapon csak kétféle leves volt, így itt egy olyan merényletet követtünk el, hogy még egy előételt kóstoltunk. (Mivel tudtuk, hogy egy hét múlva táfelspiccezni fogunk Bécs ikonikus old money éttermében, a Zum Schwarzen Kamelban, azaz a Fekete Tevéhez nevű nagyon posh helyen, így nem akartunk itt is ezt enni. A sűrű napirendünknek esett ez a biztosan remek fogás ugyanúgy áldozatul, ahogy a már említett császármorzsa, amelyből pár nappal korábban már ettünk egy vájlingnyi mennyiséget Münchenben.) Igazából nem bántuk meg, az alpesi szarvasmarhából készült tatár a magyar/olasz trikolór színeiben pompázott, a könnyű hús zsenge zöldborsó ágyon trónolt, mely alatt borsikafű olajjal meglocsolt organikus joghurt leledzett. Természetesen háromszög alakú, egyhén megpirított tramezzini is járt hozzá. De hozzá kell tennünk, hogy a signature előételünk sokkal érdekesebb volt, erdő és tenger házassága. A habosan készített kucsmagomba leves feltétje bundázott, fekete tigrisrák volt. Tényleg mesés kompozíció, ugyanaz a gondolatiság, mint a fentebbi signature előételnél: adott egy helyi étel vagy az erdők nyújtotta alapanyag, amelyhez épp csak mutatóban hozzápárosítják a tengert.

A signature menü főfogása egy almaropogóssal megszórt szarvashátszín volt jus-vel, a köret hozzá zsenge zöldspárga és egy burgonyatortácska. A mediumra kért szarvas finom volt, jól összerakott étel, de ennél erősebbnek tartottuk a gyalult szarvasgombával megszórt alpesi marhapofa- és bélszíntornyot, amely szarvasgombás jus-vel volt meglocsolva, alatta kemencében sült zöldséggel és a világ egyik leglágyabb – vad fokhagymás – gnocchijával. Ezt a burgonyástésztát tényleg a végtelenségig lehetett volna enni! A főételek közt érdekesnek tűnt még az étlapon külön is kiemelt, alpesi stílusú Kempinski Das Tirol fish&chips is, amelyhez alpesi gyógyfüvekkel ízesített majonéz jár. Szintúgy meglepő volt vacsoramenün látni az Eggs Benedictet, amelyet itt libamájjal, spenóttal és szarvasgombával tuningoltak fel. (Mellesleg a reggelinél is választható opció az étlapon a tiroli stílusú Benedek-tojás, de ott helyi sonkával érkezik, ez benne a lokális jellemző.) A signature desszert szintén egy újragondolás, a narancssziruppal meglocsolt, általában gyümölcsökkel megszórt és krémmel töltött Savarin kuglófot absztrahálta a konyha, de szinte teljes mértékben: ez tulajdonképpen egy mangószorbé némi bogyósgyümölccsel, morzsolt keksszel. Ettől azonban még imádtuk!

Enteriőrfotó: PR, gasztrofotók: The Gentleman’s Review